Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Vekerdi László: A Sorskérdések árnyékában
a párviadalra készülő világból”. Épp innét a feloldhatatlan szorongás. És amikor a reformremények szétpukkanása után a reánktörő vész ellenében más lehetőséget már nem látott, épp ezért akarta Németh a nemzet életerejét kétségbeesett „spóraképződéssel” átmenteni kedvezőbb időkre. Ez a Kisebbségben pillanata. Meglehet, épp az emberi és nemzeti létet fenyegető rettenet árnyékában tűnik fel a magyar szellem végső menedékeként a mélység. Amint majd néhány esztendő múltán Szárszón, a várományos idegenvezetők embertelen sablonai ellen szegezett értelem. Mélység és értelem, nép és értelmiség: végső leegyszerűsítésben ez Németh válasza a világ kihívására. Aminthogy az volt már Aranyé is, csak éppen a költőt tán jobban emésztette az örök kétely. „Vár tétován a nép, remegve bölcse, Vakon előtte kétség és homály . . ” Tehát tétován és vakon. Mintha Németh ezt nem látta volna ilyen rideg józansággal, mintha épp ez elől a szigorú „vakon” elől kívánt volna kitérni egy (már akkor is bizonytalan, ám divatos) kollektív karakterologizálással, illetve az értelmiség ráébresztésével hivatására és fontosságára. Ámde ma, megkerülhető ma Arany diagnózisa? A nép magatartását nemigen lehetne pontosabban jellemezni ma se, de a „bölcse” vajon felismeri-e és elismeri-e vakságát? Remegni tán olykor remeg, de nem sok jele, hogy látná az előtte tornyosuló kétséget és homályt, hogy látná a kétség és homály vakságát, eleve áttekinthetetlenségét. Dehát nem próbált-e már Németh maga is makacsul számlapot és mutatót keresni egy óraműhöz, amelyhez nincsen számlap, mutató? Nem éppen ezt jelenti szüntelen tájékozódási és tájékoztatási igénye? Nem éppen ezt mutatják a „Tervhalmozó” vállalkozásai, olykor akár kellő türelem és hozzáértés hiányában? Csakhogy Németh, Aranyhoz hasonlóan, hallotta mindig, amint a sors irtóztató óraművének a kerekei egybevágnak. És akárcsak Arany, mindig tudta ő is, hogy „Vár tétován a nép”. És tudta vagy inkább érezte, hogy ez a tétova várás nem föltétlenül hátrány vagy pláne hiba. Lehet előny is s erény; adott esetben, ha a bölcsek még a saját vakságukat se látják, lehet éppenséggel ez az egyetlen esély. Passzív rezisztencia? Se az egyik szó nem illik rá, se a másik. Másról van itt szó. A földeket fel kell szántani és verni kell, a szőlőt meg kell metszeni, még a kisborjúkat és a kismalacokat is hagyni kell megszületni, a gyermekeket pedig beszélni, írni, olvasni kell tanítani. A diákokkal meg kell szerettetni a tudást és a mesterségeket, a könyvtárakat folyton fel kell tölteni a friss művekkel és őrizni kell a régieket, hisz ők őrzik a nemzet emlékezetét. A betegeket gyógyítani kell, az utakat gondozni; az erőműveknek működniük kell, a nukleárisnak kivált tévedhetetlen pontossággal. Rosszkedvűen vagy jókedvűen, hiányok és restrikciók ellenére, politikusmoralizálások, krónikus (és elektronikus) sajtónyegleség, írástudó-nagyképűség, Gallup-pesszimizmus ide vagy oda, a „csöndes többség” teszi a maga dolgát. És küszködik, még mindig küszködik a túlságos elszegényedés ellen. Közben örömei is akadnak. Tétova kis örömök: egy üveg jó sör például vagy egy illatos dupla egy kedves kocsmában, illetve egy tiszta presszóban, pompás húsleves otthon (mert az ízeknek és szagoknak éppúgy megvan a téridőbeli hovatartozása, mint a gravitációnak; ritka inteligens fizikusok, mint Károly- házy professzor vagy Lukács Béla biztos ugyanúgy tudják mint Krúdy Gyula úr vagy Latinovits), kapirgálás a kertben, csöndes álom egy meleg nyárdélutánon a bodzafa árnyékában, egy békés sakk- vagy kugliparti, vadászséta a deres mezőkön a végigpásztázó reggeli Nap reflektorfényében, halk poroszkálás csöndes utakon, vidám szüretek és cifra esküvők, csöndes baráti beszélgetések, akár 17
