Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Szerdahelyi Zoltán: Experimentális örökségünk (Aczél Géza: Termő avantgarde)
a „minőség csöndes lázadását” fogalmazza meg. A nomád értelmiségi csaknem emigránsi létének erkölcsi törvényeiről szól. Címként emeli ki tűnődéseinek lényegét: „példabeszéd az erkölcsi erőforrásról”. Máshol meg arról vall, hogy a századforduló egyik legkedvesebb időszaka, amelyben a liberalizmus eszméi hatottak, új irodalmi korszak érlelődött. Megdöbben a századforduló öngyilkosságain, így Péterfy Jenőén, eltűnődik a fiatal Karinthy Frigyes keserű feljegyzésein, a monarchia válságának jelein. Majd Osvát Ernő élete és halála — a világ változására, az igazi eszmények és ízlés őrzésére figyelmezteti. Közben Mák Ferenc túllép az olvasott könyvön, az általános szellemi magatartásra figyel, a mának szóló tanulságot vonja le: „hiszen végtére Osvát korában is az volt, napjainkban is az a legfontosabb kérdés: hogyan élhető meg a korral szemben a legmesszebbmenő emberi teljesség, hogyan teremthető meg emberi értékek formájában a folyamatosság.” Krúdy Gyula álomvilága nagyon közeli az esszéíró világához. Szereti ezt a sejtelmes, ködös őszi világot, ahol Szindbád és Rezeda Kázmér jár felvidéki fogadókban hosszú őszi délutánokon. A jugoszláviai magyar irodalom hű krónikása, lelkiismeretes kritikusa Mák Ferenc. Elmereng Szenteleky Koméi művészregényén, figyeli a kesergő szerelem szomorú hangjait, olykor talán Krúdy álomvilágához hasonlítható költőiségét. Nagy rokonszenvvel fordul Herceg János írói világához, melynek egyszerre eredetien vajdasági és határozottan európai vonásaira hívja fel a figyelmet. A latin hagyományokhoz kötődő íróban — az otthonteremtőt, a példát adót, a Kitekintő című emlékező esszésorozatában az európai gondolkodót értékeli. Elemzi Herceg János Kosztolányiról irt esszéjét, az írói magatartás sugallatát, és aztán Iketánia regény-paraboláját, a babitsi Elza pilótához hasonló életbölcsességét. Minden műfaj érdekli, de talán többet foglalkozik a lírával. Ács Károly klasszicista formakultúráját elemzi, a mesterszonettben megfogalmazott mindenség ostromlásáról szól. Keserűen teszi fel a költő helyett a kérdést: „Miért nem több az ember? Miért csak ennyi?” Pap József költészetének létezéskövületét kutatja, bölcseleti elemeit vizsgálja. Sziveri János verseinek „pannon sötétedéseit” elemzi, a Dia-dalok rossz közérzetét, hontalanságát veszi észre. „Középkori léthuzatot” érez a költő. Fenyvesi Ottó tárgyi konkrétsága és elveszettség-érzése tűnik fel, az éjszaka sötétsége pedig erősödik. Tolnai Ottó költői „kü- lönbékéjét” másnak érzi, bukolikus vágyképeinek őszi színeiről vall. Közben Domonkos István önarcképén tűnődik, Németh István ünnepeiről számol be a Hegyomlás és a Díszudvar című köteteit olvasva. Érzi Németh István összegező szándékát, erkölcsi aranyfedezetét. S az esszéíró Mák Ferenc a költő Fehér Ferenc és a prózaíró Németh István hazavezérlő csillagait keresi, hisz azért vagyunk a világon, hogy „valahol otthon legyünk benne”. (Fórum Könyvkiadó, Újvidék, 1990.) Szekér Endre Experimentális örökségünk (Aczél Géza: Termő avantgarde) Idestova nyolcvan esztendeje már, hogy az avantgárd korszakokon át újra meg újra felbukkanó, visszatérő művészeti fosodra — a maga aktuális esztétikai élményvilágán túl — elméleti kérdések megválaszolására késztet, vitát indukál. Az izmusok hajnalán Kassákék egyetemes igényű művészetét egyfelől a honi elmaradottságból, fáziskésésből fakadó értetlenség, másfelől (s gyakran ebből adódóan) az idegenség, gyökérte- lenség vádja marasztalta el. A II. világháborúra következő néhány békeév, ha fellendülésben, némi levegővételhez jutásban részeltette is e viharvert nemzedéknek a biztos egzisztencia áldásaiban sohasem dúskáló tagjait, igazi áttöréshez, a mozgalom eszmei-művészeti befogadásáig nem vezetett. A Rákosi-érának az autentikus, művészetelvű irányokat letaroló kultúrpolitikai gyakorlata is leginkább az izmusok alkotói között pusztított (miként Kassák Szénaboglyájából is kitetszik: az áldatlan viszonyokat nemegyszer a megaláztatásig, létbizonytalanságig fokozó módon). A hatvanas évektől szabadabban lélegző művészek s teoretikusok aztán — ha saját kitartásuk, műveik önmagáért beszélő értékének kései elfogadása meg is hozta számukra legalább a részleges elégtételt — az immár hagyománnyá nemesült esztétikai konzervativizmus hálóján csak hébe-hóba voltak képesek csekélyebb szakadást előidézni. Mindeközben a ,világ’ újfent az avantgárd friss nemzedékeitől lett hangos, az úttörők pedig, a mozgalom nagyjai, csendben bevonultak a múzeumok halhatatlanságot jelentő falai közé. Ezen hullámverésnek aztán a hetvenes évektől a fiatal nemzedék tagjai közül — a puszta rezonátor szerepén a kassáki példával felülemelkedő — hazai zászlóvivői is támadtak: ha egyelőre kevés szá- múan is. A minduntalan születő újabb munkák aztán már (elsősorban a prózában) a hagyományos izmusok átértelmezését, bizonyos értelmű meghaladását jelentő posztmodem áramlatok befoga92
