Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Vasy Géza: Valami történik velünk (Agócs Sándor: Forgató idő)
Valami történik velünk Agócs Sándor: Forgató idő Minden színre lépő nemzedéknek meg kell ismernie és birtokba kell vennie a világot. Nemzedék és nemzedék között persze sok a különbség, s bizony nem annyira a tehetség mértéke, mint inkább az adódó lehetőségek miatt. Aki egy önmagát újjáteremteni próbáló világban indulhat, egészen mást talál és máshová juthat el, mint az, aki egy olyan társadalomba lép be, amely egyre inkább önmaga végnapjait éli, ámde minderről egyre csökönyösebben hallgat, hogy annál harsányabban hirdesse a tényekkel ellenkező tételeit. S nem csupán politikai és gazdasági és ideológiai állapotokra érvényes mindez, hanem a művészetiekre is. Mert valóban ilyen (is) a nyolcvanas években a költő helyzete: „Mondják, a lírának nem kedvez a kor”. E mondásra sokféle lehet a reakció, lehet például a líra határait feszegető, a műnemet „megszüntetve” megőrizni kívánó törekvésekkel kísérletezni; vagy lehet a lírát mint olyant, mint egy hatalmas tradíciót, idézőjelbe tenni, s bár visszahozhatatlannak, de múlhatatlan értéknek látni, s a nosztalgiát szemérmes vagy vagdalkozó iróniával fedni el. S lehet e közvélemény-érvényű tételre egyetlen önérzetes sorral válaszolni ily módon: „Ha most sem, akkor mikor?!” (Helyzet). Ennél kevesebb nekiszánás- sal, reménnyel talán neki sem érdemes kezdeni ennek a hivatásnak. S nehogy azt véljük, hogy a hályogkovács naiv hite, édeni tudatlansága szólal meg Agócs Sándornak ebben a kétsorosában. Nem, hiszen egy egész kötet hitelesíti mindegyik tételt. A világban forgolódva otthonossá válni törekedve rendre szembe találja magát a fiatalember a tétellel is, meg annak gyakorlatával is. így már nem csupán egy esztétikai jellegű, olyan-amilyen igazságtartalmú állítás az, hogy „a lírának nem kedvez a kor”, hanem egy mind zavarosabb társadalmi rendnek lehetséges jelképi megragadása is. S éppen ez a kitágítás, a lírának és a valódi életnek a teljes körű megfeleltetése teszi magától értetődően természetessé, hogy e zavar feloldásának egyik lehetséges módját a lírában találja meg a feladatát és szerepét kereső ember. Hiszen ha az embertől, a társadalom minden egyedétől azt követeli meg a korhelyzet, hogy váljon önmaga megújítójává, mindent megkérdőjelező és újragondoló szellemmé, ha minden hivatalos érték meginog és minden elfeledés- re kényszerített érték feltámadni készül, akkor valóban olyan a történelmi helyzet, hogy szinte kiált a költőért. A születőt születésében megragadni a művészek közül ő tudhatja leginkább. Ez az évekkel ezelőtti kétsoros nem önmaga miatt oly fontos, hanem azért, mert egy egész kötetre, mi több: egy egész, előttünk már megformálódva megmutatkozó költői világra vet magyarázó fénynyalábot. Idézzük a régi igazságot, mely szerint a költő megelőzi a korát? Ma sokan mulatnának ezen. Ha azonban úgy fogalmazzuk át, hogy minden igazi értelmiségi arra törekszik, hogy megelőzze a korát, ami legkevesebb annyit jelent, hogy a meglévőnél, a hivatalosnál, az elfogadottnál feltétlenül többet, jobbat, emberibbet akar, s ez nem csupán mindenkiben létezhető halvány sejtésként, hanem tudatos törekvésként munkál benne, akkor nem a költőt fosztjuk meg hajdani „vátesz”-szerepétől, hanem e szerepet értelmezzük racionálisan és kitágítva. Hiszen a vátesz a szó eredeti értelme szerint is próféta, azaz olyan ember, aki azt mondja el, hogy ami van, abban mi a rossz, s miként kellene mindent jóvá formálni, s ha ez nem következhet be, akkor miféle veszélyek leselkednek reánk. Amiként az emberiség sokasodott és szaporodott, úgy sokasodtak, szerencsére, váteszei, azaz értelmiségijei is, s amiként az emberiség mind több ismeret birtokába jutott, úgy lett ez a „szakma” egyre differenciáltabb és tudományosabb. Értve ezt a művészetekre is. Mert bár pontosan soha meg nem válaszolható kérdés, hogy a legrégibb költőknél mennyi volt a spontán és a tudatos ihletelemek aránya, az bizonyos, hogy mindegyiknek léteznie kellett már, s az is kétségtelen, hogy a történelem a tudatosság térnyerését nem folyamatosan, hanem egyes korokban előtörőén, másokban visszahúzódóan mutatja. Sem az ember, sem a „vátesz” nem tudhatja pontosan, hogy mi fog megtörténni. Forgató időben születtek e kötet versei a nyolcvanas évek derekán, de hogy merre fog ez az idő fordulni, arról Agócs Sándornak sem lehetett egyértelmű képzete. Költői világában benne van mindkét lehetőség: a jó meg a rossz is. A könyv címe már kijelentő módban fogalmaz: Forgató idő, de a vers, amelyből kiemelődik, még feltételesben: Jöhet ránk forgató idő. S ez a „jöhet” szinte semmi vigasztalót nem tud felmutatni e költeményben, csak a magára és családjára hagyatkozni kényszerülő ember elszántságát, önmaga mentését és őrzését. A tanya „négyünket táplál és befogad”, tehát „túléljük ezt az évet is /jöhet ránk forgató idő/ fogat zörgető éjszaka”. Az embernek készülnie kell a rosszra, s nem azért, mert sötétben látó alkat, hanem azért, mert a nemzedékeken át öröklődő, történelmivé ércesedett, meg a hozzájuk jegecesedő személyes tapasztalatok erre késztetik. Kezdődött az életkonfliktusok sora azzal, hogy el kellett hagyni a szülőfalut, „hogy élni tudjak! /elhagyva múltat, világot, sőt/ az élőktől el is 84
