Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Várdy S. Béla: A magyarságtudat megtartásáért
Ezek a rétegek sem érzelmileg, sem lelkileg, sem szellemileg nem voltak felkészülve arra, hogy egyenlő félként nézzenek szembe a nyelvben, kultúrában és társadalmi szerkezetben teljesen idegen amerikai világ nehézségeivel. Ez annál is inkább így volt, mivel a korabeli Amerika erősen iparosodott és tovább iparosodó társadalmában a magyar kivándoroltak egy nagyrészt meghaladottnak tekintett és lenézett társadalmi szerkezetet és életformát képviseltek. Ennek következtében a kivándorlók lényegében a bennszülött amerikaiak által lenézett munkakörök elvállalói és elvégzői, az iparosodó amerikai társadalom kihasználtjai, a századforduló Amerikájának helotái voltak. Munkakörük és életük a pennsylvaniai, West Virginia-i, és ohiói szénbányákban és acélgyárakban, valamint a bánya- és gyártelepek emigráns gettóiban és burdosházaiban kegyetlen és szinte embertelen volt. Bírták, mert nem volt más választásuk. Bírták, mivel a hazai lehetőségek még reménytelenebbek voltak, s mivel az egész élet- és munkakörülményeiket ideiglenesnek vélték. A kegyetlen jelent csupán a rózsásnak álmodott jövő tette élhetővé. Ebben az embertelenül nehéz, s szinte naponta életáldozatokat követelő világban az általános emberi reményen kívül csupán a lassan megalapított és meginduló intézmény- rendszerük tartotta bennük a lelket és az élni akarási vágyat. Ennek az intézményrendszernek a legfontosabb oszlopai pedig a magyar egyházközségek, magyar újságok, valamint a magyar testvéri (fratemális) egyesületek voltak. Az egyházközségek a magyar vallási és társadalmi életforma központjaivá, az újságok a magyar élni-akarás hírnökévé, s a fraterná- lis egyesületek pedig az emberi segítőkészség intézményesített bástyáivá lettek. Mindezeken túl azonban, mindhárom intézményhálózat szintén letéteményesévé lett a magyar nemzeti érzés, a magyar megmaradás, a hazához való ragaszkodás érzéseinek is. Természetesen ez a nemzeti érzésmegnyilvánulás — még nívós szellemi egyének által szerkesztett újságokban is — hozzáigazodott a kivándorló tömegek társadalmi és szellemi szintjéhez. így tehát a kivándoroltak nemzettudata elsősorban az 1848-as szabadságharc erősen leegyszerűsített kossuthista hagyományaiból, s az ahhoz szorosan kapcsolódó, majdnem irracionális anti-habsburgiánus érzésekből táplálkozott. Ennek következtében, elsősorban a március 15-ei és október 6-ai nemzeti ünnepekkel kapcsolatos bús-magyaros, piros-fehér-zöld pántlikás evés-ivásokban, s később pedig, a végleges letelepedést és családalapítást követő döntés után, elsősorban a bennszülött nemzedék magyarnak megtartásában nyilvánult meg. Ez az igyekezet, mely legalább is a magyar nyelv megtartása esetében hosszú távon eleve halálra volt ítélve, több hullámban zajlott le — nagyrészt a fent említett három intézmény keretében. Kezdete az első világháborút követő húszas évekre, főpontja a második világháborút megelőző harmincas évekre, s eldőlte pedig a háború befejezését követő évtizedre tehető. Az eredmény: a magyar nyelv teljes veresége volt, az 1950-es években megjelent politikai emigránsok feltűnése ellenére is. (Természetesen csak a régi gazdasági menekültek körében.) Nem úgy azonban az angol nyelven, vagy esetleg tört magyarsággal kinyilvánított magyar nemzeti érzés területén. Ott még ma is folyik ez a küzdelem, annak ellenére, hogy a szóban forgó magyar nemzeti érzés már csak gyenge árnyképe még a századforduló táján uralkodó, s már akkor is erősen leegyszerűsített kossuthista hazafiasságnak is. E harc illusztrálására legyen szabad talán összegeznem az amerikai magyarság legnagyobb fraternális egyesülete, a régi Verhovay, a mai William Penn keretében lefolyt küzdelem kifejlődését és lényegét. Teszem ezt annál is inkább, mivel 1986-ban, az egyesület százéves évfordulójára, röviden megírtam a Verhovay-William Penn történetét; amely azonban különböző belső egyleti ügyek miatt még ma is kiadásra vár. 64
