Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Várdy Huszár Ágnes: A magyarságtudat megtartása a német és osztrák DP-táborokban, a második világháború utáni években
Várdy Huszár Agnes A magyarságtudat megtartása a német és osztrák DP-táborokban a második világháború utáni években A.. JL második világháború végét jelző 1945-ös év elején mintegy nyolc-tíz milliónyi hazátlan elhurcolt vagy menekült tömeg tömörült az összeomlóban levő harmadik birodalom területén. A mintegy két tucatnyi „szövetséges” (allied), „volt ellenség” (ex-enemy), „ellenség” (enemy) kategóriákba sorolt nemzetiségek között a „volt ellenség” csoportba klasszifikált magyarok mintegy tíz százaléknyit, vagyis 800 000—1 000 000-t tettek ki. (Pontos adatok nincsenek, s tulajdonképpen mindenki becslésekre szorítkozik.) A győztes szövetséges hatalmak ezeket a hazátlanokat a Displaced Persons (DP), magyarosan = dipi kifejezéssel illették, akik közül még az 1946-os év elején is több mint egy millió a nyugati hatalmak által megszállt német és osztrák területen élt. Mint ezt Borbándi Gyula A magyar emigráció életrajza 1945—1985 című művében összegezte, a dipik eredetileg olyan személyek voltak, akik 1939 és 1945 között idegen kényszermunkásokként kerültek a harmadik birodalomba, vagy a háború alatt német hadifogságba jutottak, vagy pedig külföldiekként a hitleri koncentrációs táborokba lettek hurcolva, ahol rabságukat csodával határos módon túlélték. (Az utóbbiak nagyrészt zsidók, illetve zsidónak minősített egyének voltak.) A háború utolsó hónapjaiban ezek a kényszer-dipik kiegészültek az „önkéntes hazátlanok” tömegeivel. Ezek, függetlenül a fenti kedvező „szövetséges” vagy kedvezőtlen „volt ellenség” csoportosításuktól — nem akartak szovjet megszállás alá kerülni — s ezért inkább az összeszűkülő német birodalomnak a nyugati hatalmak által megszállt területeire igyekeztek. Az utóbbiak között volt az a legalább nyolcszázezemyi magyar állampolgár is, akiknek kisebb részét a koncentrációs táborok életben maradt lakói, s a nagyobbik részét pedig a szovjet megszállást elkerülni kívánó katonai és polgári személyek alkották. (Kis- bamaki Farkas Ferenc vezérezredes visszaemlékezése szerint a fenti 800 000 magyar polgár magában foglalt 100 000 katonát, 150 000 leventét, 300 000 polgári személyt, és 250 000 népi németet [Volksdeutsch-ot]. Ugyanakkor a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége [MHBK] által 1950-ben kiadott Fehér könyv 280 000 magyar katonáról emlékezik meg, amely számot ha a fenti egyéb kategóriákhoz hozzáadjuk, 980 000 menekült személyről beszélhetünk.) Az 1945-ös év nagy része és az 1946-os év eleje a repátriálás korszaka volt. A háború befejezését követő egy év folyamán a dipik mintegy kilencven százaléka önkéntesen visszatelepült, vagy önkényesen visszatelepíttetett hazájába. Az utóbbiak főleg szovjet állampolgárok (így a németek mellett harcolt Vlaszov-hadsereg tagjai), valamint a volt ellenséges nemzetek háborús bűnösnek minősített politikai és katonai vezetői, így magyarok, románok, bolgárok, horvátok, szlovákok és finnek voltak. A hazament dipi-százalékarány lényegében a magyarokra is vonatkozik, akik közül 1946 közepére mindössze legfeljebb 100 000 személy maradt a nyugati megszállási övezetben, s igyekezett behelyezkedni a hosszú távú dipi életmódba. Kik voltak ezek? Kisebb részben a Szálasi-rendszer elkötelezettjei és kiszolgálói, valamint a magyar zsidóság megmaradt 58
