Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Nagy Miklós: „Emlékezzenk régiekrel” (Orosz László: Kecskemét irodalmi öröksége)
Ezt az összehasonlítást a szerző is megteszi, s alapos tárgyismeretét bizonyítja, hogy továbbmegy a fentinél: a Bach-korszak idején Kecskemét református főiskolája még a nagykőrösivel szemben is hátrányba került. Azt sokan tudják, hogy az Arany Jánosé mellett három, neves, történettudós katedrája állott akkor Kőrösön (Salamon Ferencé, Szabó Károlyé, Szilágyi Sándoré), a nagy nyelvtudású műfordítókat meg Ács Zsig- mond és Szász Károly képviselte ott. Kevesebben ismerik Arany Kecskemétre áthívásának meghiúsult tervét (43.) Vagy azt a tényt, hogy Csengery Antal meg a híres statisztikus Fényes Elek kosarat adtak a hírős városnak, Ács Zsig- mond pedig Szilágyival együtt egyenest áttelepült innét Nagykőrösre. Mindez nyilván bosszanthatta a város öntudatos kálvinistáit, tudósaik jó egyetértését azonban nem gátolta.. És itt felidézhetjük legújabb historiográfiánk egyik megállapítását. R. Várkonyi Ágnes könyvének (A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban, 1973.). 2. kötetében olvashatunk arról, Kőrösön valóságos történészcsoport alakul a század közepén, amely polgári népi felfogással, a nemesi romantikának hátat- fordítva lát munkához. Egyik fontos céljuk a török hódoltság alatti alföldi nép sorsának feltárása. Ezt szolgálja Szilágyi Sándor és Szabó Károly Történeti emlékek a magyar nép községi és magánéletéről című kiadványsorozata. Vállalkozásuk — igazat adhatunk R. Várkonyinak — „szélesebb körben kezd hatni, hiszen a Kiskunhalason dolgozó Szilády Áron török forrástanulmányai, a Kecskemét történetét író Hornyik János munkássága is innen nyer ösztönzést”. * Mi lett volna, ha . . .? Egy pillanatra eljátszhatunk a gondolattal: ha Arany János mindössze pár éven át Kecskemétet választja Nagykőrös helyett. . .? A legfontosabb következmény: a városnak lett volna igazi nagy költője, nem kényszerül Mátyási Józsefet (1765—1849) a legnagyobb poétái közé emelni. A népiesség kezdetét illusztrálja Mátyási munkássága, Csokonaival csak akkor rokon, ha annak igazi vívmányait félretoljuk. Mégis vannak érdemei: egyik dalát átvette a folklór, Horváth János besorolta ezt szigorúan megszerkesztett antológiájába. (Sorsával elégedő gulyásnak pásztori dalja). Ha Gyulai Pál vagy Szász Károly a hírős városba települ hosszabb időre, az Horváth Döme (1819—1899) hírnevét tépázhatta volna meg. Hiszen ő irodalomtörténészkedett, bőven kísérletezett a műfordítással (Racine, V. Hugo, Goethe is). Valódi jelentősége az, hogy fáradhatatlan szervező. Nélküle talán nincs mellszobra, emléktáblája, társasága, Bach-korszak alatti Bánk ián-kiadása Kecskemét legnagyobb fiának. Horváth erkölcsi példamutatása ma is időszerű: a levert szabadság- harc után, az ügyvédi gyakorlat jogától megfosztva francia drámák sorát tolmácsolja olyan településen, ahol nincs állandó színház meg saját napi gondjain túltekintő közönség. Mátyásiról, Katonáról, Horváth Döméről, mint a virágkor neves alakjairól tömören, mégis alaposan emlékezik meg az új könyv, hiányérzetünk támad azonban a nyomdász Szilády Károly- nak (1795—1871) szánt bekezdést olvasva (42.). Fényes lapja a hazai tipográfia történetének az a három évtized (1841—1871) amíg ő vezeti a vállalatát. Sokat tesz a közép- és főiskolai oktatásért: bizonysága ennek, hogy „kis természettan”-t, logaritmustáblát éppúgy nyomtat, mint görög nyelvtant, neveléstant vagy a reformáció történetét. A kecskeméti Petőfi Nyomda 1981-ben Szilády kiadványainak válogatott hasonmásgyűjteményével lepte meg a közönséget. Ezt lapozgatva örömmel láthatjuk az egyetemes irodalom értékeinek hosszú sorát, amely mind innét került ki. Ízelítőül gyors felsorolás a lefordított szerzőkről: Dumas, Goethe, Goldsmith, Lucanus, Racine, Shakespeare, Szophoklész, V. Hugo, külön kiemelve Horváth György „Don Quichotte” tolmácsolását — francia közvetítéssel (1853). (Ez ugyan nem az első hazai megszólaltatása Cervantes remekének, mint általában hiszik, annyiban azonban sort nyit, hogy korábban pusztán egy „ifjúsági átdolgozás” látott napvilágot. Jegyezzük meg, hogy Orosz László nem érinti az elsőség kérdését). Hazai irodalmunk ediciója terén már jóval kisebbek az „öreg Szilády”, (csak így emlegették a szakmában), érdemei, de nevéhez fűződik mindkét, Horváth Döme szöveggondozásával készült Bánk bán (1856., I860.). * A kiegyezést követő hatvan esztendő nem csak technikai értelemben vett városiasodást hozott. Színház, múzeum, művésztelep, új iskolák, szép középületek sora emelkedett föl a homokból — kivált a két tetterős polgármester (Lestár Péter, Kada Elek) idejében. Mindez igazában nem hozott föllendülést az irodalmi életben. Azon persze, nem csodálkozhatunk, hogy Kecskemét nem lett Nagyváradhoz hasonlóan irodalmi forrongás gyújtópontja, elgondolkoztatóbb a másik hiány, amelyre a szerző is céloz (54.). A szomszédos Szegeden (1880—1910) olyan jeles írók körmöl- tek a szerkesztőségekben, mint Mikszáth, Gárdonyi, Tömörkény, Sebők Zsigmond, ám ehhez hasonlót Kecskeméten hiába keresünk. így aztán nem kerülhetett sor az aránylag korszerű regio- nalizmus kialakulására sem, holott ennek társadalmi alapjai, részben irodalmi hagyományai meglettek volna. 89
