Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Márkus Béla: A vadszeder útján (Esszé Pintér Lajos esszékötetéről)
„dolgozó nép”-ről beszélni, vagy feltenni — más időszakra vonatkozóan — a hangzatosán is semmitmondó kérdést: „lehet, hogy megharcolja még egyszer társadalmunk az esztétika osztályharcát is?” Ez utóbbiak már átvezetnek a stílus körébe: amivel mesterét a bírálói, a szerző azzal jellemezhetné magamagát is. És fölösleges volna védenie értük, védekeznie miattuk, ha még oly elmarasztalóan hangzanak is: „túllirizált, szubjektív, ellenőrizhetetlen képiségű”. Elegendő csupán a Látomás híres gyógyulásokról végét elolvasni vagy a Csapdák személyes részletét („Apám a sárban taposott mindig, s végül föllépett egy csillagra”), hogy kitetsszék: ennek az írói modornak az emelkedettség, a pátosz éppúgy velejárója, mint a képzelt olvasóhoz fordulás, a megszólítás, aztán a megszemélyesítés, sőt a fohászkodás is („emlékezet, te lyukas fazekam, megsegíts most”). A metafora sem csak a költő Pintér Lajos „leghatásosabb fegyvere” — az esszé- és a naplóíró szintén iparkodik érzékletes, szemléletes lenni, jelképekkel jellemezni, képzeteket kelteni, képzettársításokkal meghökkenteni. Szinte természetes, hogy nem mindig kelti a — természetesség illúzióját, hogy olykor a képisége is kimódolt, erőltetett („a szó mélyszántásának őszi mélyszántások közömbösségét legyőző ereje”; „megbomlott idegzetű kert” stb.). Magától értetődik az is, hogy e nem fogalmi, nem elméleti gondolkodású, nem filozófiai indíttatású stílus a kifejezések színességével és változatosságával igyekszik hatni; helyzetfelidéző, megjelenítő erejével, a jellem, az egyéniség magját egy tollvonással felrajzoló művészi képességével. Meghittség és félszegség sűrűsödik például abba a négy szóba, amelyik a Kormos Istvánnal való legelső találkozást eleveníti fel: „máris tegezhettem, tegezni kényszerültem”. Egyébként is jó érzékkel ragadja meg egy-egy pillanat s helyzet lényegét; ábrázolói erényeket csillogtat. És találóak önjellemzései is. Jelentéktelennek tetsző apróságok, a nem magára az alkotásra, az alkotás folyamatára, hanem a befogadásra, a műélvezetre vonatkozó megjegyzései válnak jelentékenyekké: árnyalják a portréját, ceruzarajzok egy karakterhez. „El-elka- landozó” figyelméről tudósít, olvasási szokásairól számol be — a könyvet „átlapozom, fejezetekre bontom, bele-belelendülök” —; elragadtatottságát szemlélteti („megzsibogtak az ujjaim”). Legelőbb talán Kazinczy, Kölcsey korában volt hitele annak a fajta tartós ömlengésnek, ajzottságnak, lelkesültségnek és áhitatnak, amelyet Pintér Lajos egyáltalán nem restell bevallani. Mint múlt századi elődei, előttünk van ő is, amint egy-egy szép szó, telitalálatos mondat olvastán fel-felsikolta: „Hiszen ez Kormos Pista! — kiáltok föl, ő ez, ez ő maga, ilyen volt”. A mű élvezetének gyönyörré fokozása olykor persze szertelenséggel jár együtt, mértékvesztéssel, a viszonyítási pontok szem elől tévesztésével. Izgatott örömét ilyenkor költői kérdésbe futtatja, s Tolnai Ottó Gyökérrágó című kötetét éppúgy párját ritkítónak tudja, mint Takács Imre művészetét („éveink egyik legjobb költője, írója ő. Ki ír nála jobb prózát? Senki.”). E hevesen méltató szerepből alig-alig esik ki. Talán egyetlen egyszer. Feltűnő, hogy épp a környezetéből való „L. S.” (nyilván: Lezsák Sándor) költészetéről szól elmarasztalóan. Közel áll ahhoz, hogy szinte az egész világot rajongása tárgyává tegye, bensőséges, meleg kapcsolatba lépjen vele. A kötet első darabja {Átvilágított földgolyónk) az ihletet, a műre vezető szándékot így rögzíti: írnék „dicséretet mindennapjaink apró tényeiről”. Ezt az igényt nehéz volna, persze, összhangba hozni a nyolcvanas évek közhangulatával, irodalmi közérzetével, a „félig bevallott élet” csoóris riadalmával, az ország mélyre zuhant lelki-erkölcsi állapotának kibeszéletlen panaszaival. Dicséretet mondani? — vakság ez, érzéketlenség? hogyhogy nem verték ki a szemét a válság „tüskéi?” Félrenézett, hogy ne kelljen a „fennkölten züllő ország szemével farkasszemet” néznie? Vagy a politikai illetékesség tudata hiányzott? Előnyösebbnek látszott a kívülálló pozíciója? Magának Pintér Lajosnak van a legnagyobb szüksége e kérdések kérlelhetetlen követke- zetességű föltevésére — nem utolsósorban: megválaszolásukra —, ha a Zöld országban, a naplójában megpendített váddal, az árulás vádjával komolyan számot akar vetni. Ha a naplót valóban a lelkiismeret-vizsgálatra, a nyilvános gyónásra használta volna fel, ha nem csak tetszetős fordulatnak szánta volna a verstől, illetve az esszétől való megkülönböztetését, írván: a naplóban a legvédtelenebb az ember, „meztelenül áll a tükör előtt, még 82
