Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Tarján Tamás: „Lehet, hogy mindig sötétbe nézek…?” (Beszélgetés Kiss Jenővel)
Tarján Tamás „Lehet, hogy mindig sötétbe nézek . . .?” Beszélgetés Kiss Jenővel ne ismerné unalomig a kedvelt értelmiségi játékot: melyik lenne az a tucatnyi (tíz, öt, egy) könyv, amelyet — robinsoni életre készülődve — magunkkal vinnénk egy lakatlan szigetre? Magam huszonöt-harminc éve játszom ezt, azzal a lényeges különbséggel, hogy én színészeket utaztatok fejben: ki lenne az a tíz komédiás, akikkel boldogan megalapítanám — mondjuk a vademberek, a bennszülött közönség, a nem-bérletes Péntekek örömére — a hajótöröttszínházat? Emlékszem, a hatvanas évek közepén Somogy vári Rudolffal, Latinovits Zoltánnal, Kálmán Györggyel, Sinkovits Imrével, Gyenge Árpáddal kezdődött a névsorom. Nem csupa sztárt, színészzsenit szemeltem ki: társulatot szerettem volna vinni. Engedékenyen külön truppot létesítettem a színésznők számára, tehetségszegényebb időkben viszont a két nemből együtt is csak tízen lehettek kiváltságosaim. A lista időről időre változott. Van, aki már örökre a szigeten nyugszik, van, akinek egy-egy újabb hajótörésturnén fiatalabbnak, tehetségesebbnek kellett átadnia a helyét, van, aki hosszabb szünet után jutott föl ismét a mindig léket kapó háromárbocosra. Persze, ez csak játék, játék, játék. Mint a színház. Mióta Kiss Jenőt 1980 őszén közelebbről megismertem, ő mindig ott van a csapatomban. Azt hiszem, örökös tag. Ez természetesen nem gátolt abban, hogy színikritikusként, ha — igen ritkán — okát láttam, beolvassak neki egy-egy sikerületlenebb alakitásáért. A színművész pedig, aki veszprémi, miskolci, kaposvári és kecskeméti állomásozás után (ma is kecskeméti lakosként) lett a fővárosi Radnóti Színház tagja, annak színészi rendje- módja szerint zokon vette a bírálatot, csipkelődve visszadorgált, replikázott, vagy nem szólt egy szót sem, s ettől még inkább túltengett amúgy sem kevés gyomorsava. Máskor, jóval gyakrabban, a kiteljesedő — 1985-ben Jászai-díjjal jutalmazott — pálya kaptatóinak, a meghódított szerepeknek örvendezhettünk. Távoli, mégis erős, a kölcsönös kritikát is elbíró ismeretségünk, barátságunk legutóbbi esztendeiben a budapesti helykeresés, beilleszkedés, a sok új feladat volt a beszélgetések témája egyfelől, a fájdalmas, sebző kecskeméti helyzet, a Katona József Színháztól való távozás másfelől. Kiss Jenő a negyvenhetedik életévét tapossa. Nemegyszer készültek már vele fontos interjúk, gyakorta felesége, a szintén elsőrendű színművésznő, Réti Erika társaságában; s olykor-olykor ő maga is ironikusan-nosztalgikusan, frappáns kis vallomásokban összegezte gondolatait a lapok hasábjain. De most, még nem a delelőn, ám jelképesen szólva legalábbis délelőtti tizenegykor, talán itt az ideje egy kiadósabb párbeszédnek. 1990. október 25-e, a hivatásos, rendszeres magyar nyelvű színjátszás megindulásának 200. évfordulója, verőfényes csütörtöki nap volt. 1990. november 4-e esőbe hajló, mégsem barátságtalan vasárnap. E két alkalommal töltöttünk együtt hosszú órákat, négyszemközt vagy társaságban. Másodjára Kiss Jenőék tágas, barátságos kecskeméti otthonában, ahol egy nemrégiben befogadott koromfekete kismacska is igyekezett nekünk szerencsét hozni, fáradhatatlan bukfencezéssel jelezve, hogy tudja: színészcsaládhoz kvártélyozta magát. Az alábbiakban a két beszélgetést egynek érzékeltetem, hiszen valóban kiegészítették egymást; hiszen Kiss Jenővel tíz éve egyfolytában beszélgetünk, noha nagy megszakításokkal, szünetekkel. 59
