Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - A. Gergely András: Alföldi érdekek, konok kun koponyák (Bács-Kiskun megye érdekviszályai 1988-89-ben)
csökken(t)és és a városba vándorol(tat)ás. Elviselhetetlenné lettek a városi lakóviszonyok, túlterhelt az infrastruktúra és tönkrevágták a helyi (települési) lakásgazdálkodást is. A túlzások korszakában természetesen Kecskemét is túlterhelést szenvedett el. Ennek csupán néhány tényét figyelve is megdöbbentő adatok szólnak a mániákus központosításról: a megyeközpont külterületén 1970 és 1979 között 1300 új tanya szűnt meg, a nyolcvanas évek első felében pedig 38%-kal (=18 ezerrel) nőtt a nem lakott lakások száma, miközben a megye mérhetetlen lakásínséggel küzdött, s miközben a kistermelői produktum kétharmada a tanyákon keletkezett ebben az időben (CSATÁRI 1986). A gazdasági térben elkerülhetetlen, hogy centrumok jöjjenek létre és szükségképpen perifériák is kialakuljanak. Azonban a mesterséges tanyaközpontosítás, a falvakba tömörítés még akkor is felemás polgárosodást és szükségtelen igazgatási-politikai konfliktusokat szült, ha a térség falvaiban a dinamikus fejlődés és az infrastrukturális felszereltség kedvezőbbé vált. A centrumok ugyanis mindenütt csak a perifériák kizsákmányolásából tudják fenntartani magukat, főleg ha maguk szabják a munkamegosztás, a fejlesztés, az érdekérvényesítés, az életkörülmények és a döntéshozatal helyi-területi feltételeit. A „forgalmi árnyékban” élő népesség nagy hajlandóságot mutatott a mobilitásra: Bács-Kiskun népének átlagosan 15 százaléka vándorolt el a megyéből 1940 és 1980 között, s a megyét ma már elsősorban a fiatalabb korosztályok távozása, vagyis a lassú elöregedés fenyegeti. Ami fejlesztést kapott, az csupán a fokozódó lemaradásra volt elegendő, de arra semmiképp, hogy a határ menti térségből a centrum felé, illetve a városok felé törekvő népességnek munkát, lakóteret, lakást biztosítson (TÓTH—CSATÁRI 1983, CSATÁRI 1986). S bár csaknem minden hatodik ember külterületen él, de például Kecskemét külterületi népességének is 25-30 százaléka ipari és építőipari kereső — vagyis nem paraszt, mégis tanyasi. Egyszóval kétlaki, felemás polgár. Vagyis a proletarizálódó, második gazdaságra életvitelt építő és elöregedő megye úgy került a perifériára, hogy közben az ország szívében, földrajzi középpontján fekszik. Ráadásul orvosok, kórházi ágyak, középiskolai helyek száma vagy kereseti átlag szempontjából Bács-Kiskun az országos átlagnál egyharmaddal rosszabb helyzetben van, minden második nyugdíjasa 3000 forintnál kevesebbet kap, az egyszobás lakások aránya 21,3%, és az 1986-ban átadott új lakásoknak mindössze 5 százaléka épült állami pénzből, a többi „magánerős” volt (KSH 1987, BALLAI 1987). Mi következik e magukban még nem drámai tényekből? Mindenekelőtt az, hogy a megye agrárjellegének strukturális hátrányokat okozó, területi fejlődést korlátozó feltételei igen szorongatóak. Azután az is, hogy a területi hátrányok a települések saját érdekeit tekintve még nyomasztóbbak: egy-egy város vagy falu fejlődésének sikere inkább a véletlenen, a helyiek és érdekközvetítőik ügyességén múlik, kevésbé a megyei elosztáspolitika igazságosságán. A redisztribúció egyébként itt sem híres az egyenlősdi megvalósitásáról: több korszakban a megyei fejlesztési források 70-85 százalékát Kecskemét kapta. Ennek hivatalos oka a felsőfokú területi besorolás feltétele: a vonzás- körzet nagysága és az ellátási körzet terjedelme volt, Kecskemét pedig a megyén belül olyan kiemelt, mint Budapest az országon belül. (A megye 107 ezer lakosa a népesség 18,54%-a, Budapesté az országénak 19,54%-a). Viszont Kecskemét a megye északi sarkában lévén, az ügyintézés, a szállítás, a területi koordináció mind időt rabló, pénzt emésztő tények voltak, melyek nem a terület egyöntetű fejlettségét segítették elő, hanem a megye kieső sarkába központosították a megyén belüli fejlesztési lehetőségeket és nehezítették az arányos térkapcsolatok kialakulását. Kecskemét tehát nem szerves területi központ volt, hanem főleg gazdasági és igazgatási, amit egyebek között jól példázott a Nagykőrössel vívott kórházaffér is. A megyei vezetés szerepe mindezek miatt is sokkal fontosabb volt, mint azt az átlagpolgár gondolná. Minthogy az infrastrukturális elmaradottság különösen a mezőgazdasági területekre jellemző, a lakossági életmódot és életvitelt kétféle úton erőltették a megyei hatalmak: először is a lakosságot az önerős lakásépítésre kényszerítették, a társadalmi munkák 45
