Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Martos Gábor: Újabb pótszék(es)ek
hozzá: rendezői szempontból is remekül „bejátszatott” — teret ad Czóbel Minka ugyanebből a korból származó szecessziós darabjához. Ebben a— ráadásul nagyon szépen megvilágított — gyönyörű térben a gyönyörű ruhák, a kifejezetten vizuális szempontok alapján beállított jelenetek szinte képzőművészeti élményt jelentenek: az előadást nézve a fekete és fehér színekben domináló ruhák, a csodás frizurákat és ékszereket viselő sudár nőalakok láttán hol a szecesszió grafikájának „királya”, Aubrey Beardsley, hol pedig a színes, tarka, Walpurgis-éji, démonikus álomvilágot idéző danse macabre-kavalkádok láttán a pre- szecessziós William Blake képei idéződhetnek fel a nézőben, miközben végigkíséri ezt a vad és buja századfordulós álmot: a magányos, s magányában magának saját fantáziavilágot teremtő, s ezt a világot szenvedélyesen, sőt szenvedések árán is megélő írónő álmát, a férfiakat megvető, Krisztust megkísértő, bűnözőt megváltó, halál-lánya női Don Juan történetét, aki végül valóban csak az igazi Don Jüannal teljesítheti be anyai átokkal megvert szerelmét, hogy aztán a beteljesedett szerelem egyben a halált is jelentse a számára, a halált, akinek nászából ő maga is született. .. Tökéletes a kör ... akárcsak az előadás végén az udvarra befutó, s a fátylukba kövülten ölelkező Don Juan és Donna Juanna láttán meglepődő kislány-kisfiú kezéből kiperdülő, s az udvar kövén végigpattogó labda... A Pótszék Színpad a Donna Juanna bemutatásával Mózes István és társulata ha nem is eddigi legjobb, de mindenképpen legszebb, leglátványosabb előadását hozta létre; olyan előadást, mely megint. .. (de nem, ezúttal inkább mégsem bocsátkozom jóslatokba; akit érdekel, nézze meg az egy évvel ezelőtti írás zárómondatait...) * * * Olcsó poén lenne azzal zárni ezt a második „Pótszék(es)” írásomat is, hogy az augusztus 16-ai, esti kecskeméti bemutatón — ugyanúgy, mint két évvel korábban Tokajban a Julie kisasszony premierjén — az előadás megkezdése előtti utolsó percekben megint csak újabb pótszékekért kellett szaladniuk a szervezőknek. (Pedig tényleg így történt.) Csakhogy közben eltelt két év; sok minden történt azóta körülöttünk. Megváltozott például — és nem előnyére — a kultúra, a művészetek, a színház, s ezen belül talán még fokozottabban az amatőr színjátszó mozgalom — még mindig, mindezek ellenére is kitartó képviselőinek — helyzete. Egyáltalán nem tekinthető ma biztosnak, hogy — e mostani, újabb sikeres előadás ellenére is — lesz-e jövőre újabb Pótszék(es) bemutató. Ha a kitartó közreműködőkön túl a városnak is kell (és még szponzorok is találtatnak hozzá), akkor — legalábbis Mózes István szerint — lesz. Pótszékeket meg majd mindig lehet lesz találni a premierek előtti utolsó pillanatokban . .. 1991. augusztus 77
