Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Martos Gábor: Újabb pótszék(es)ek
szerető egyetlen helybéli lány (Szabó Nóra) az előadás talán legszebb jelenetében, egy meghatóan suta, két nyelven folytatott párbeszédben ismerkedhetnek egymással, s végül vallhatnak szerelmet egymásnak; amelynek ütött-kopott motorháztetőjére fekve — az amerikai magazinokban látott sztárképeket utánozva — lehet énekesnői világkarrierről ábrándozni az egyik kisvárosi libának; s amelyhez szorítva aztán majd félelmetesen döngő ütések és rúgások közepette lehet az előadás végére bőrdzsekibe bújt „keményfiúknak” elbánniuk a „mocskos betolakodóval” ... Ez a díszlet tehát — sőt, akár azt is mondhatnám: ez az egész előadás — annyira a Játszóház terére volt „kitalálva” — hogy ez a későbbiek során szinte törvényszerűen ütött vissza: a premier után azonnal a június végén megrendezendő kazincbarcikai nemzetközi színjátszó fesztiválra meghívott produkció eredeti teréből kilépve, egy tornaterem „földszintes” hodályába kényszerítve gyakorlatilag megbukik; Mózesék — történetük során először! — semmilyen díjat nem nyernek egy fesztiválon (s ez — bár ekkor még természetesen nem derül ki — később meghatározó jelentőségű tény lesz az együttes sorsában). Kecskeméten azonban többször is nagy sikerrel játsszák el — ily módon tehát meglehetősen felemásra sikeredett — új produkciójukat ott, ahol az „megszületett”, a Játszóházban . . . I * * * . . . mellyel az idők során a Pótszék Színpadnak — úgy tűnik — egyre jobb és szorosabb kapcsolata alakul ki. Ennek (egyik) eredményeként például e hangulatos épületegyüttes zárt udvarán — sajátos vállalkozásként — még ugyanezen év Szentiván-éjjelén, azaz a darab cselekményének valódi időpontjában, igazi nyárünnepi hangulatot varázsolva a csillagok alá, éjfél előtt kezdve, s már másnap hajnalban befejezve újra eljátszhatják Strindberg Julie kisasszonyát is. És valószínűleg ez a különleges hangulatú — és különleges sikerű, szinte csakis egy amatőr társulat által „celebrálható” — előadás hozta magával az újabb különleges ötletet: néhány héttel később a társulat még tovább lép a megkezdett kísérleti úton; ezúttal egy Zebegény feletti erdei tisztáson, immár teljesen díszletek nélkül, a háborítatlan, csakis a reflektorok fénycsóvái által „megzavart” természetben játsszák el a Julie-t. És milyen a véletlen (vagy a sors) — amit akkor, persze, még csak nem is sejthetett senki —: ez a valószinűleg amúgy is megismételhetetlen hangulatú, egyedülállóan szokatlan „éji varázs” lett ennek a nagy sikerű Pótszék-produkciónak az utolsó színrekerülése; az előjegyzési naptárakban sorakozó további fellépéseket le kell mondani... 1990. november 8-án este ugyanis Szegeden, egy koncerten, miközben több száz néző előtt a színpadon gitározott, második szívinfarktusában meghalt Halász László, a „Fáraó”, a Pótszék Színpad meghatározó egyéniségű tagja, Mózes István rendező egyik legjobb alkotótársa, a Julie kisasz- szony Jeanjának alkítója, ez a különleges tehetségű színész. Huszonhét éves volt... * * * S milyen a színész élete — még ha „csak” amatőr is —: pontosan egy héttel színésztársuk halála után a Pótszék Színpad két hölgytagja, Vujovich Andrea és Záhonyi Enikő ismét a közönség elé kell lépjen; vendégként — s ez már szinte teljesen „profi” dolog, hiszen az amatőr-mozgalomban nemigen járja a „vendégfellépések” szokása — lépnek fel az újonnan alakult félprofi-félamatőr XL Színház egyik legelső bemutatójában, a Hétvégi ház című előadásban, melyet John Osborn Dühöngő ifjúság című drámája nyomán Bérezés László kritikus, Mózes István másfél évvel korábbi, első profi színházi rendezésének egyik első méltatója írt és rendezett. Miközben pedig a két „Pótszékes” lány Pesten vendégeskedik, a társulat egy része — akik csak a Digó előadására „szálltak be” — szétszéled, a „kemény mag” tagjai pedig igyekszenek megemészteni a Digó fesztivál-kudarcát, Mózes újabb rendezői „kitérőt” 74
