Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 12. szám - A szabadságért fizetett ár (Varga Imre beszélgetése Köteles Pállal)

persze románul is. S ott megpróbálták beszervezni az elhárítás, a hírszerzés emberei. Én mint vén róka időben figyelmeztettem, hogy az olyan hely, ahol egészen biztosan ajánlatot fognak neki tenni. Nem sokat kellett várnia, néhány hónap után ez meg is történt, és bőgve azzal jött haza, hogy azt mondták neki: „Na, nem akar részt venni ebben a munkában? Tudjuk mi, kicsoda a maga apja. S hogy mennyi rosszat tett ennek az államnak.” S akkor én eldöntöttem, hogy: vége! Elég volt! Az volt az utolsó csepp a pohárba. Másnap elmentem a rendőrségre, s egy háromsoros írásban bejelentettem, hogy nem kívánok Romániában élni. Ez szó szerint így hangzott. S akkor még azt se tudtam, hogy mit fogok kezdeni magammal. Ezt követően nyúltak utánam az Alföldtől. Márkus Béla többször is jött Romániába, ő volt az, aki sok mindenben segített, s végül is így kerültünk Debrecenbe. Mondjam azt, hogy Debrecennek köszönhetek egyet és mást? Mondhatom, de akkor azt is hozzá kell tennem, hogy nem szerettem a debreceni szellemiséget, de ez már más kérdés. Az embereknek, akikkel kapcsolatban voltam, sok mindent köszönhetek, jó érzéseket is. S ügy gondolom, hogy az Alföldnél eltöltött néhány esztendő sem telt haszontalanul, hiábavalóan. Szívesebben emlékszem azokra a kellemes órákra, napokra, amikor harmonikus volt az együttműködésünk, mint azokra az időkre, amikor bizony épp úgy elbántak velem Debrecenben, igaz felsőbb utasításra, mint ahogyan Romániában.

— Debrecenből nyilván ezzel a csalódottsággal kerültetek föl Budapestre?

Igen. Nem volt más választásunk. Szerencsénk volt, el tudtuk cserélni a lakást. Különféle szellemi műhelyekben dolgoztam ideiglenes jelleggel, míg végül 1989-ben egy pályázat útján megbízást kaptam az Erdélyi Magyarság szerkesztésére. Drukkoltam, nehogy én legyek a megbízott, mert ez nyilvánvalóan azt jelentette, hogy a saját, elmaradt terveimmel már nem tudok foglalkozni, nem lesz elegendő időm, ezzel számot vetettem. De végül is így alakult a helyzet ahogy alakult. Az egyik szemem sír, a másik nevet.

— Az, hogy pályáztál, elképzelésekről, tervekről is vall. S az első lapszámokat olvasgatva, kiérezni belőlük a szerkesztői szándékot.

Aki forgatja a lapot, látja, amit csinálni szeretnénk, tehát a szándékot, s azt is, ami ebből megvalósul. Én úgy gondolom, van ellenszere Trianonnak, annak, hogy a magyar állam elvesztette szuverenitását a Kárpát-medence jelentős része fölött. Nekünk mindent meg kell tennünk azért, hogy a nemzet maradéktalanul visszaszerezze önrendelkezési lehetőségét saját szülőföldjén. Tehát egy egyszerű bővített mondattal megfogalmazható, milyen célt vállal fel az Erdélyi Magyarság, amely igazában, mint a címlap is jelzi, egy picit ugyan többet foglalkozik az erdélyivel, az erdélyi nemzetrésszel, mint a többivel, de valójában a Kárpát-medencében élő magyarság sorsproblémáit próbálja vállalni. Nemcsak elemezni akarjuk a múltat, mert az a legkönnyebb, hanem próbálunk valamiféle kiutat találni. Talán fölösleges mondanom, hogy ezért kevés köszönet jár ma is. Nem szívesen tekintenek erre a foglalatosságra, még a kormányzatban is elég sok az ellenállás, az ejnye-bejnye!-fejinga- tás azokért az írásokért, amelyeket a lap közöl. Jobban szeretnék, ha azokat a gondolatokat fejtenénk ki, amelyek a központi agyakból pattannak ki. Sokan jobban szeretnék, ha a semmiről beszélnénk inkább, mint hogy egyértelműen szóljunk azokról a kérdésekről, amelyek szorítanak bennünket. Olyan iszonyú ütemkésésben vagyunk, hogy ha a vitaembargót óhajtó egyik politikusunkra hallgatnánk, tehát ha hallgatást fogadnánk a magyar —román és magyar—szlovák gondokról-bajokról, vagyis, ha ez a harminc éves vitaembargó megvalósulna, akkor már nem lenne miről vitatkoznunk. Hiszen a magyarságot a Kárpát-medencében beolvasztják. Észre kellene végre venni, hogy a magyarságot naponta nyomorítják saját szülőföldjén. Biztos vagyok afelől, hogy a mai Magyarország magyarságának egy jelentős hányada azt a traumát, hogy végleg elvesztettük a határainkon kívül élő testvéreinket, amely a magyarságnak egyik legegészségesebben gondolkodó része, és nemcsak az erdélyi magyarságról beszélek, ha mi elvesztettük, akkor ez a társadalom megroppan. Tehát itt nemcsak arról van szó, hogy elveszítjük a határainkon kívül élő magyarság millióit, hanem arról is, hogy ennek következtében a hazai magyarság is erkölcsileg összeroppan, és csak idő kérdése, hogy a Duna-medence senki földjévé váljék, legalábbis a magyarság számára.

60