Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - A szabadságért fizetett ár (Varga Imre beszélgetése Köteles Pállal)
rozva, nyersfordításból, és a többi, tehát amikor én Kolozsvárra kerültem, akkor már „forgott” a nevem a szakmában. Az egyetemi tanulmányoknak persze vége szakadt azzal, hogy ötven április 19-én a politikai rendőrség letartóztatott. Hiszen miután másfél év múlva kikerültem az előzetes letartóztatásból, szó sem lehetett arról, hogy tovább folytathassam a tanulmányaimat. — A Hotel Kárpátia című regényed ajánló soraiban írod is, hogy a vizsgálati fogság másfél esztendeje, az ugyanennyi ideig tartó állástalanság és öt évig tartó létbizonytalanság, majd húsz évnyi kényszerű írói némaság, csend végzetes formálója sorsodnak. Mi történt voltaképpen, miért tartóztattak le? Először is engedd meg, hadd mondjam azt, hogy bennem nincs semmilyen néven nevezendő keserűség, annak ellenére, hogy lehetne az évek, az ellopott évek miatt. De azért azt mégiscsak meg kell állapítanunk, hogy a legjobb húsz esztendő telt el az életemből úgy, hogy egyetlen sort nem írtam, nem írhattam, nem láttam értelmét annak, hogy írjak. Pedig mondom neked: számon tartották a nevem. Egy ideig. Nem kevésbé számon tartották mint a Sütőét, Huszárét az én korosztályomból. A hallgatás? Amikor kijöttem a börtönből, nekem nem volt más választásom, megpróbálkoztam én újrakezdeni, de hiába. Engem följelentettek politikai indoklással. Tudom, hogy ki jelentett fel, pontosan tudom. Két személy jelentett fel. Az egyik azt hitte, hogy viszonyom van a feleségével. Sajnos, még csak nem is igaz. Sajnos, mert nagyon szép asszony volt... De igen sokat voltunk együtt, s a férje számára elképzelhetetlennek látszott az, hogy csak barátság van egy szépasszony és egy legényember között, ugye. A másik pedig egyszerűen szakmai féltékenység. A följelentés után elvittek, másfél évig vizsgálták az ügyemet... Nos, ez elegendő volt az ötvenes években ahhoz, hogy soha többet ne álljanak velem szóba. Nem írhattam, nem dolgozhattam . .. pontosabban: nem közöltek tőlem, s hiába írtam, hiába dolgoztam. Sajnos, azt is meg kell mondanom, hogy az akkori romániai vagy erdélyi írók közül senki — két személyt kivéve — nem nyúlt utánam. Tisztességére legyen mondva: az egyik Huszár Sándor volt. Amikor én Vajdahunyadban dolgoztam, segédmunkásként, árkot ástam ... (A Vajdahu- nyad azt jelentette ott mint Magyarországon Dunaújváros, szocialista város, a legszörnyűbb körülmények között) ő biztatott, és némi ütemkéséssel Gáli Ernő. Talán ha ők nincsenek, úgy fejeződik be az életem, hogy nem lett volna mód az újrakezdésre. De hát végül is a fordulatot az jelentette, hogy 1968-ban a csehszlovákiai beavatkozásban Románia nem vett részt, s ez olyan belpolitikai helyzetet teremtett, hogy a román pártvezetés kénytelen volt a belső feszültségeket a lehető legkisebbre leszorítani. Engedményeket kellett tenni az erdélyi, a romániai magyarságnak. Ekkor alakultak újra lapok Bukarestben s másfelé, megalakult A Hét, s a kevésbé ismert Munkásélet, ezzel a szerencsétlen címmel. Ez a szakszervezetek központi lapja volt, s akkor engem odahívtak. S ez is azért történt, mert a lap akkori főszerkesztője, Illés Ferenc öccse volt annak az Illés Józsefnek, aki a Központi Bizottságban a magyar sajtóügyekért felelt, tehát tartotta a hátát miattam. Ezért kerülhetett sor arra, hogy én odaszegődhettem a laphoz, s ez megteremtette a lehetőséget, hogy elkezdjek dolgozni. Mikó Imre rögtön rám bízta egy olyan Téka-kötetnek a gondozását, aminek túl nagy jelentősége még a sorozatban sincs, de végülis megjelent. S aztán egy ifjúsági regényemet is elfogadták, és elég jó visszhangja volt, majd megjelent az első novelláskötetem. Talán nem is kell mondanom, mit jelent az, ha az ember negyvenöt éves korában kezdi újra a szakmát. Ott volt a gyanúper, hogy ki ez megint, mit keres ez itt miköztünk... — S előtte? Nem vettél részt az irodalmi, szellemi mozgásban? Miből éltél, mivel foglalkoztál? Vajdahunyadon segédmunkából. Aztán ács voltam. Majd ezt követően beiratkoztam egy tanfolyamra, ahol műszaki rajzolói képesítést kaptam, s öt év alatt egészen szépen fölkapaszkodtam, oly mértékben, hogy egy tizennyolc-húsz fős osztálynak lettem a vezetője. A többi közt román mérnök is dolgozott a kezem alatt. Ami eléggé muris állapot volt, és azt mondták, hogy lám-lám, ezek a magyarok. Ez azért vigasztalta az embert. S amikor 1957-ben visszatértünk Váradra, az építőiparban maradtam továbbra is, mígnem 1969 58
