Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 12. szám - Legenda Végh Györgyről (Összeállította: Albert Zsuzsa)

szökött meg, bár lehet, hogy más testvér volt, az eleven szén ne hulljon senkinek a fejére: Gyurka megszöktette, és tőlem kért menedékjogot. Ma is látom, ahogy ott állok az erkélyen, és várom, hogy érkezzenek, mert tudtam, valamikor a délelőtt folyamán történik a szöktetés. Igazi szöktetés volt. Ha jól emlékszem, 1958-at írtunk. Lenéztem, jöttek az utcán; lényegében egyforma magasak voltak, úgy 180 körül, de Márta mindig cövek egyenesen tartotta magát, Gyurka pedig kicsit süppedten. Aranyos volt, ahogy Márta, mint aki jó csatárként fejes gólt akar lőni a földről, a fejét Gyurkának a vállára hajtotta: így érkeztek meg hozzám. Márta annyira kimerült és fáradt volt, hogy — és ezek Gyurkának a gyengéd vonásait hozták felszínre — abban maradtunk, hagyjuk aludni, mi elmegyünk moziba. Elmentünk moziba a külső Angyalföldre, és hogy legalább valami jó és szép nekem is jusson ebből a romantikus történetből, a Dózsába mentünk, amelybe kisgyerek koromban jártam. Ott megnéztünk valamilyen francia filmet, nem emlékszem rá, mert tűkön ültem, hogy közben mi van otthon. Következett az esküvő napja, talán 48 órával később. Megtudtuk, a népes család minden elérhető tagját valamelyik elöljáróságra, egy anyakönyvvezetőhöz küldte felfegyverezve. Nem tudom, mi fegyverük lehetett, de valószínűleg nem voltak huszonketten. Mindenesetre nekem kellett Mártát vinnem; a Böszörményi úti elöljáróságot választottuk, és arra a család nem gondolt. De biztonság kedvéért, ahogy taxin mentünk, Mártának a fejét végig lenyomtam a taxiban, mert olyan magas volt, hogy féltünk, a Takács család valahol lát bennünket az úton. így érkeztünk meg, és így következett el néhány nagyon szép év. Mert igaz, hogy a költészet kiapadt belőle, de az életében és a gesztusaiban megmaradt a varázs. A történethez és az igazsághoz tartozik, hogy mi egy pár évig haragban voltunk, ami következik valami tényből, és ez talán Gyurkához tartozik, és következik az én rossz természetemből, fölösleges lobbanékonyságomból. Évekkel később összeakadtunk. Odajött hozzám, és én változatlanul haragosan hajtogattam neki ezt, azt, amazt. Akkor azt mondta nekem: „Mondd, így fogunk meghalni, haragban?” Ki voltam ütve, le voltam fegyverezve. Azt feleltem, nem. Azonnal kibékültünk, ma is örülök neki.

Vidor M.: Végh Gyurka nemcsak író volt, hanem regényalak is. A saját regényét élte, alakította, erre megvolt valóban, mint Rába Gyurka említette is, a hajlam benne, hiszen egész korán egy darabig még arra is gondolt, hogy színész, jelesebben filmszínész lesz, és járt is valamilyen magániskolába, Gál Béla iskolájába, egyáltalán exhibicionista alkat volt; kiélt ő sokmindent, és furcsa dolog, hogy ez a valójában belül annyi mindentől rettegő ember ugyanakkor teljes bátorsággal vállalta önmagát.

Szabó Gy.: Igen, folyton fáradt volt, minden zaj és kiabálás idegesítette, meg a por, meg a piszok, meg a füst, ilyenek. Szívesen elment a hegyekbe, visszavonult, de a világ legfáradhatatlanabb embere volt mégis, mert e visszavonultságban rendkívül sokat tudott dolgozni.

Én nem tudom, hogy a gyerekeket is szerette-e, de a gyerekkönyveket írni, azt nagyon. A Pacsaji, egyik legjobb főhőse, Szigligeten született, együtt voltunk akkor lent, és egy cseh iparművész vagy képzőművész be volt utalva. Kis, alacsony emberke volt, ravasz tekintettel, és állandóan csokornyakkendőt hordott. Mi mindjárt az elején kiszúrtuk ezt a figurát. A Pacsaji név pedig onnan van, mert — Pölöskefőn plébános az én egyik volt tanárom, és amikor odamentem meglátogatni, Pacsán át kellett ebbe a kis zalai faluba menni, Szigligetről. A furcsa név ráragadt a figurára, elneveztük Pacsajinak és attól kezdve minden nap valami történetet kerekítettünk Pacsajiról, aki ott reggelizett csokornyakkendőben az alkotóház éttermében, és rendkivül fura figura volt. Azt hiszem, a végén össze is barátkoztak, valami furcsa történet keveredett ebből, de talán azt Márta tudná megmondani. Jóba lettek, vagy jártak egymáshoz? Már nem tudom. De Pacsaji mindenképpen beírta magát a magyar irodalom történetébe.

Torda I.: Végh György dedikációiról egy külön előadást lehetne tartani, azt hiszem, hogy ő írta a legszebb dedikációkat a magyar irodalomban. Ez nemcsak eszmei, hanem kalligráfiái értelemben is igaz, színes toliakkal, zöld, piros, kék, szürke, a legkülönbözőbb színű toliakkal csodálatos dedikációkat írt. Én megszereztem valamikor egy antikváriumai