Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Szepesi Attila: „Erdei vadak, égi madarak” (Arcképtöredék Csanádi Imréről)
Ez már nem a természetközeli, megalázott hánytorgás hangja, hanem az oldott visszapillantásé. A civilizált emberé, a természet burjánzásából kiszakadt, de oda visszavágyó érzékeké. Ha úgy tetszik: nosztalgia. Csanádi Imre nem tiltakozott ez ellen a kifejezés ellen, elfogadta. Akkor is, amikor Kis verses állatvilág című könyvéről írtak effélét, akkor is, amikor visszanéző, gyerekkort-idéző verseit minősítették ilyesformán. Mert — miképp Arany Jánosban — benne is „sajgott” az a bizonyos „érzet”. Ha városi emberré lett is — részben akarva, részben kényszerítve — sosem tudott egészen és gyanútlanul azzá lenni. És nemcsak nyelvezetét tekintve (Weöres Sándor mondja őt a „nem-budapesti magyar nyelv poétájának”), életérzésében sem igazán és egészen. Hiszen az égbolt töredékén, a letiport pázsitokon és korcs fákon is keresi, fürkészi az elveszett és visszavágyott természetet, ami meggyötörte valaha, de ami nélkül élni mégis oly keserves. Tetszöbb Nagy-Budapest, tetszöbbek a puszta tetők is, hogyha az antennán gerle huhol-huhukol. . . Kedves a nagyritkán idetévedt cinke, ha tél-túl — mintha ezüst üllőn —friss ütemet kalapál. Kedves a fecske-csivit, — meddig még? Fogynak a fecskék: elnyilaló, elegáns rajzú szigony-jelüket törli egünkről évről évre az éhes enyészet, rontja ereszre-rakott fészkek üres kosarát. Pörlekedő csókák gézengúz népe csapatban csap henye zsibvásárt omlatag ormok alatt; csakkognak-csárrognak: ügyetlen, buksi fejükben parlagi kópéság, — tetszenek, a komiszok. A seregélyek is, ádáz villamosok közepette, pázsitban szemesen elbogarászni merők. Tornyon vércse nyerít, eszelősen, délcegen, égből csapva le: prédát hoz, — itt is a régi nomád . . . Még a verébhadak is, körutak lármás, hadarászó semmirekellői, ágakon éjjelezők, kiknek fái alatt bölcsen kerül ívben az ember — kedvesek egyszeriben . . . (Nagyvárosi madardk) Igen, egyszeriben kedves lesz minden, ami a kövek és ipari szenny szorongatta embert természeti létére, zöld múltjára és sejtjei eredetére emlékezteti, a teremtés régvolt, mégis folytatódó — ám rejtetten továbbélő — misztériumára. Másodlagosan, mert visszatekintve, mégis: egyszeriben. De másképp nem lehet, másképp nincs rá mód, amíg az ember a természeti háttér része, amíg ki nem válik e környezetből, gyötretik általa, amint kiszakad: visszatérni kíván, de legalábbis visszavágyik. Akarva-akaratlan leltározza a verébcsivogást, a tücsökzenét, a sirálysikolyt, a csigák ezüst ösvényét, meg a korábban gizgaznak minősített vadvirágok ritka jelentkezését, ahogy a tört lombokon és a letiport pázsiton hírt adnak magukról. . . . méteres lapukóró, sőt disznóparéj, vadkender, libatop, 29
