Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Szepesi Attila: „Erdei vadak, égi madarak” (Arcképtöredék Csanádi Imréről)
Szepesi Attila „Erdei vadak, égi madarak” (Arcképtöredék Csanádi Imréről) Z. _M. székesfehérvári katonai fogdában, 1942 augusztusában egy huszonkétéves költő gubbaszt elkeseredetten és értetlenül. Még szerencse, hogy irhát, különben tán elemésztené magát. Vészterhes napok járják odakint. Összetört sorsán mereng. Mintha mindennel számot kívánna vetni. Valóságos „furor poethicus” tombol benne, lázas ihlettel rója naphosszat a papírt. Soha előtte és soha utána nem jellemezte a verseknek ez a gáttalan áradása. Aligha sejthette pedig, hogy határponthoz érkezett: korábbi életútja, a zámolyi parasztfiúé, itt ér véget, ami pedig ezután jön, valami egészen más. Szavak vibrálnak benne, kékek és zöldek, aranybarnák, a szülőföldet, a szülőfalut idézők, ahonnan mindig elvágyott, mert szűkösnek, kicsinyesnek, szellemet eltiprónak érezte, de ahová utóbb mégis — ha másképp nem, gondolatban — oly gyakran vissza-visszatért. A kékek és zöldek, a ködülte opálok — melyeket tán a cellájába beszűrődő kinti világ csalóka fényei hívnak életre — a lombokat, a vizeket, s a bennük tükröződő eget idézik fel, s egy csermellyé, egy forrásból előkanyargó karcsú csermely képévé állnak össze. Gyanútlan csermely, iszkolj, iramodj, kora elmúlás les — szedd rá valahogy; vagy ne is, ne nyargalj, légy magadfeledt, kedvedre ringass kósza levelet. A vékonyka vízér, meg az őt életre támasztó forrás jelképpé nő: a maga emberi sorsát példázza, de annál jóval többet is. Mert Csanádi nem volt romantikus alkat: személyes jelenléte a versben mindig mértéktartó, visszafogott. A rideg falak közt a forrás óriási tükörré nő, melyben visszafénylik az ifjú poéta elgyötört arca, s mintegy ennek hátterét szolgáltatva, félig-meddig árnyékba rejtve a figyelő költői szempárt, a növényi-állati tenyészettel átszőtt emberi történelem — a szülőfalu és annak környezete, sokezer esztendővel meghosszabbított múltja, az ősi romfalak — nem tudni, ki emelte őket —, az összekeveredő hódítók és meghódítottak, minden elveszett, mégis továbbélő korszak, a köröskörül kifakadó virágok, a rejtező vadak, legenda és idill, madárszárny-csattogás, küzdelem és munka zöld indákkal átszőtt évszakai, szerelem és elmúlás. Ami a korábbi versekben csak egy-egy feltündöklő részlet volt, háttér és hangulat, itt egyetlen nagyszabású képpé sűrűsödik. Látszik a víztükörben a füzes meg a kőhíd, a habokon hintázó döglött macska, az ijedős békák, a kelepelő
