Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Géczi János: Fegyverengedély
szemetes virágoskertről és a csikkekről. Örült, hogy végre megszerezte a boltot, s elvárta, örüljek én is. Hónapszám ugyanazt a zenét hallgatta a magnetofonján, együtt dúdolta a prüntyögős dallamot az énekessel. Bőre alól világított a csontja, ettől tűnt olyan bánatosnak, vagy az is volt, nem tudom. A kutyámmal szeretett játszani, de rólam tudomást se vett. A ház lakói sem szerették, merthogy az udvarunkba betelepedett a boltjával, aminek leginkább éjjel volt forgalma. Hihetetlen, de éjfél után is be-betértek hozzá fahéjért, rizsért, vegetáért vagy éppen mazsoláért és lisztért. Nem tudtuk eldönteni, hogy török, macedón vagy albán. Beszélték, négy éve került a városunkba. S méginkább összezavart, amikor a függőfolyosóról hallottam, hogy a pulinak a harmadik nemzedék vadembereiről mesélt, akik nemzedéke úgy elszaporodott, mint a tengeri homok. Ők már tudtak szőni, kőházakban laktak, házukat szalmatető fedte, életüket törzsfőnök irányította. A vademberek utakat építettek, végtelen sok állatot tenyésztettek, aranyat, ezüstöt, rezet, ólmot, ónt bányásztak, s fejlett iparuk volt, állandó hadsereget tartottak, mert a legelők, ültetvények, vizek miatt sok háborút kellett viselniök. Mi minden esetre módszeresen rontottuk az üzletét, tettük tönkre a hírét. Sosem jelezte, hogy tudomására jutott áskálódásunk. Ma, amikor lekísértem a lakásból amerikai vendégeinket, a költőt és antropológus feleségét, a nő meghallotta a bolt dallamos csengőjét. Megdermedt, majd szótlan befutott a boltba. Akkor sem beszélt, amíg nálunk volt, csak mélytüzű szemével végignézett mindent, bólintott az antropológiai könyvek láttán, és megsimogatta a kutyát. A férjével utána mentünk. Ismeretlen nyelven beszélgetett a kócerájosunkkal, s bele-belemarkolt a borsózsákba. A költő ráült a mandarinos ládára, s mosolyogva figyelte az örvendezőket. Ő is kecsua — súgta. Ekkor ismertem rá a dél-amerikai népzenére. Aztán észrevettem, hogy rám terelte a szót az asszony. S a boltos csöndben válaszol. Nem néztek felém. Amikor elbúcsúztak, megölelték egymást. A fekete, apró asszony könnyezett. S úgy köszönt el tőlem, hogy elbámult a fejem mellett, és kezet sem adott. 62. Mint egy metafora A kopasztott patkány a csatornában motoz. Rózsaszín bőre megvastagodott, s nem sérti a kiálló szög, vasdarab, éles üveg. Háztartási sósavval forrázta le a pszichiáter, amikor véletlen beszorult a lefolyóba. Aztán WC-pumpával igyekezett betuszkolni, sikertelenül. Ezért jött le a szőre. Azóta csupasz. Magányosan kóborol, nem fogadta vissza a csapat. S mivel nem bűzlik, könnyebben jut zsákmányhoz. Nem ismerik fel a verebek, hát elhízott a csimaszoktól. Ha megvilágítja a hold, látom, miként tornázza föl magát a villámhárítón, s lopakodik a fészkek felé, óvatosan, mint egy metafora. 21
