Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Sigmond István: Bányarém-etikett (elbeszélés)
ember és én magam. Állok a fülke közepén, szememben eszelős hit, gatya sehol. A latrok hiszekegyét ismételgeti velem az az ember, s én érces hangon, tagoltan mondom utána a szöveget. — Semmi sincs, csak bűn! — Semmi sincs, csak bűn, uram. — Semmi sincs, csak bűn! — Semmi sincs, csak bűn, uram. — Semmi sincs, csak bűn! — Semmi sincs, csak bűn, uram! Menekülök. Már nem kell csúszkálnom, rohanok vissza a folyosón a saját fülkémbe, talán nem jött még vissza az az ember; ez a harmadik fülke, ez a második, ez az enyém. És egyik sem üres. Az enyémben is ott vagyok azzal az emberrel, „Demetu vian kalsenoton” — mondja szigorúan, majd emeltebb hangon, majd ordítva, és szakad rólam a gatya; nincs más megoldás, leszállók a vonatról. És ugyanaz a kép, mindig ugyanaz a kép. És most beszakad az ajtó. Egy ideig ellenállt, aztán hatalmas robajjal lezuhan elénk. A Messiás mozdulatlan, a bányarémek is mozdulatlanul bámulnak reánk, arcukon a hirtelen jött győzelem mámorát felváltja az iszonyat, talán saját maguktól iszonyodtak meg vagy félnek valamitől, nem tudom. Számomra egyetlen kiút marad: visszamegyek a konyhába. De nem. Az utcáról lépek be az udvarra, sötét, koromfekete éjszaka van, de jól látok mindent, hiszen a sötét az otthonom. Belesek a konyhaablakon, ott áll az emberem a kályha mellett, egyik kezében kávéscsésze, másikban kanál. Behatolok a konyhába s vállára teszem a kezem. — Demetu vian kalsoneton — mondom. Vegye le a gatyáját, uram! És viszem. A vonatig, onnan a töltésre, az Arany Bikába, a negyedik emeletre. És elrohan. Rohanok utána, de a masszív tölgyfa ajtót bezárja maga után. Sokan vagyunk. Az egyik deszka végre meglazul, és a résen átdugom a fejem. Aztán szakad az ajtó. Ott ülnek mind a ketten: két kirakatbábú bámul reánk, fogják egymás kezét, szemük meredt, arcukon extázis, széttárt karjuk csábosán hívogató. Köpnék. Az arcukra köpnék, a szemük közé. De már nincs időm. Valakik megragadnak kétfelől, s máris az egyik kereszten vagyok, szegek mélyednek belém, röhögnek és sírnak körülöttem . . . Uram, miért tetted ezt velem? Én csak egy egyszerű bányarém vagyok, a semminél is semmibb vagyok, Uram, én csak egy ember vagyok . . . 13
