Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Sigmond István: Bányarém-etikett (elbeszélés)
hogy négykézlábra ereszkedek, fejemet lehajtom egészen a padlóig, szóval felveszem az úgynevezett kushadó pozíciót, ezek után térden előrecsúszok a szomszédos fülke tolóajtajáig, s ott óvatosan felemelem a fejem, de csak annyira, hogy észrevétlenül beleshessek a fülkébe. A látványt, amelytől elakadt volna a lélegzete bárkinek, nevezhetném élményszerűnek is, noha a reális vonatfülkei jelenből fakadó jövőkép ismeretében számomra élmény-látványokat nem tartogathat még egy elképzelt jövőkép sem; ezt azért vagyok bátor kijelenteni, mert most példának okáért, miközben fogom a Messiás kezét, egy láb jelenik meg a bereteszelt ajtó közepén, egy láb, amelynek sikerült berúgnia az egyik ajtódeszkát. Egy ilyen láb különös gondolatokat hoz felszínre, mármint a saját al- és felszínemre gondolok. Ezúttal egy közismert indulatszó formájában jelentkezett és imigyen szólt: „Jaj!” Csakhogy ez senkire sem volt hatással, gondolat- és szájizmaimat tehát feleslegesen tornásztattam. És mégis volna megoldás. Jelen esetben egy égő gyufaszálról van szó, amit az ajtóba rekedt láb alá kell tartani. Ezt egy újabb „jaj” követi, csakhogy ez már kívülről hangzik el, azaz süvölt. Bent tombol a káröröm. A neo- marxisták szerint a Messiás már eleve megfeszítetten érkezik közénk. Bohókásan gonosz teória, de most mintha volna valamelyes valóságalapja. A Messiás ugyanis változatlanul merev és kőkemény, ettől bennem is elhamvad a derű, lehet azért is, mert honnan vennék én akár egyetlenegy gyufaszálat is a művelethez? Marad a láb épségben és vészjóslóan előrenyúlva felém. De még mindig volna egy kevés időm, hogy képzeletbeli vonatfülkei jelenemből kitörhessek egy ígéretesebb jövő felé. Egyelőre marad a kushadó pozíció s a (mégis csak) élmény-látvány a szomszédos fülkében: én magam. Azaz: én és az az ember. Nem tévedés: ott voltam! Hogy hogyan voltam bent, miközben kívülről néztem önmagam, ennek megfejtése nem tartozik a hatáskörömbe. És ez túlságosan nem is érdekelt. Inkább arra figyeltem fel, hogy a szomszédos (nevezzük 2-es számú) fülkében a nyelvoktatás előrehaladottabb stádiumba kerülhetett, ugyanis a már jól ismert fehér gatya nem volt sem rajtam, sem félig a padlón — félig az agresszorom kezében, hanem a számból lógott elő. Hogy egészen pontosan fejezzem ki magam: éppen a számba tömködték. „Na nézd csak!” — mondtam, elővigyázatlanságomban szinte félhangosan, és sajnálattal, de meg kellett állapítanom, hogy egy fuldokló ember benyomását keltem, ahogy már-már erőtlenül kalimpálok a levegőtlenségtől. A dulakodás összes mozzanatait nem tudtam követni, de hogy karjaimnak „Két haldokló hattyú” koreográfiát írt elő a sors, arra a következtetésre kellett jutnom, hogy az az ember egyik kezével összeszorította orrcimpáimat, miközben másik kezével igen szakszerű, mondhatnám begyakorlott mozdulatokkal tömködte tele a számat kettéhasadt fehér gatyám egyik szárával. Természetesen azonnali gyorssegélyre volt szükség. Úgy döntöttem tehát, hogy rögvest továbbcsúszok a következő fülkéig, mert ha a szokványos megoldást választottam volna, azaz behatolást a fülkébe stb., igen nagy veszélynek tettem volna ki magamat, ugyanis nyilvánvalóan eggyéolvadtam volna önmagámmal, és nem lehetett előre tudni, hogy melyik énem maradt volna egyetlen önmagam, a behatoló-e vagy a fojtogatott, lévén, hogy mindkettő gondolataim szüleményeként létezett. Beszéltem-e már nektek felebarátaim, a gatyátlan férfi státuszáról? Mindent tudok róla, higgyetek nekem. Részt vettem azon a latorképző tanfolyamon, ahol begyakoroltatták velem az eredendő bűnt, annak gyakorlatát és több irányú implikációit, de a bűntudatról szóló részt átugrotta az az ember, és most itt állok, de nem, most itt csúszok a térdemen a harmadik fülke felé, megérkeztem a 9
