Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Sigmond István: Bányarém-etikett (elbeszélés)
Si gmond István Bányarém-etikett Rágalom volna azt állítani, hogy kinyitottam a konyhaajtót és kinéztem a sötét udvarra, azzal a váddal sem tudnék egyetérteni, hogy leskelödtem a függöny mögül (ez utóbbi feltételezés mintha azt akarná sugalmazni, hogy egy degenerált szellemhez hasonlóan a fényből kukucskáltam ki a sötétbe, ahol tudvalevőleg nem lehet látni semmit, nem mintha a sötét nem volna több a semminél, és egyébként is: előkelőbb tevékenységnek számít fényből sötétbe, mint sötétből sötétbe kukucskálni, mert az én esetemben ez utóbbiról lehetett volna szó, csak hogy nekem nem voltak ilyen szándékaim, akkor legalábbis, mert most például vannak, azaz volnának, jaj, mennyire szeretném látni őket, ahogy toporzékolnak az ajtó előtt, persze az is lehet, hogy ők is kukucskálnak, de nem, eszükbe sem jut, nem mintha törvény tiltaná ezt az ostoba, lealjasító szemlélődést, egyszerűen csak arról van szó, hogy ösztönösen betartják a bányarém-etikett alapszabályait, miszerint becsületbeli emberi kötelesség és egyben a hazafiság tartozéka piedesztálra emelni a bűnt, és ... és most mi van? Csak annyi, hogy nem tudom befejezni a zárójelet, de hát ezt senki sem kívánja tőlem. Testvéreim, a szellem útjainak labirintusában kész öngyilkosság előrenézni, hátranézni balgaság, képzelődni onánia, jaj, deme- tu vian kalsoneton! Hát ez mi volt? Kérem szépen, ez hasonlít a dadaisták kora reggeli szellemi fickándozásához, el innen, fiúk, haggyatok magamra, rendezzük végre saját dolgainkat, ez sem kevés munka, szóval kezdjük el még egyszer onnan, hogy állok a konyhában, háttal az ajtónak, kívül sötét, belül sötét, jobbra sötét, balra sötét, na jó, de akkor hol a fény? Most például fogom a Messiás kezét, és azt kérdezem tőletek, felebarátaim: hol a fény? Elemezzük ezt az egyszerűségében is összetett mondatot. A fény azé, aki megműveli! (Jaj, istenem, most aztán ne hagyj magamra!) Nem tudom, mi ütött belém, nemsokára szecskára tépik a szoba ajtaját, én meg azzal töltöm az időmet, hogy erkölcstannal dúsított agrárpolitikai kijelentéseket teszek, holott még igen távol vagyok a dolgok megértésétől, egyelőre csak annyit tudok biztosan, hogy állok a konyhában, háttal az ajtónak ... Ez világos. Azt is tisztáztuk, hogy sötét volt. Hogy hova tűnt el a fény, erre vonatkozólag is volnának elképzeléseim, de ez nem gyóntatófülke, hogy kiöntsem a lelkemet mindenről, akinek több ideje van, próbálja megfejteni a kérdést, nekem sokkal fontosabb teendőim akadtak. Például tudnom kellene, mi lesz azután, ahogy ezek a bányarémek rámtörik az ajtót és itt találnak kéz a kézben a Messiással? De ezt csak akkor tudom kibarchobázni, miután megfejtem az előzményeket. Az események bekövetkezési sorrendjében az a mozzanat tekinthető a legfontosabbnak, amikor az az ember rátette kezét a vállamra és azt mondta: ...............” Hát, kérem szépen, ez a vég. A barchobázásnak vége, azaz hogy még belevágni sem érdemes, jöhetnek a bányarémek, törjétek be az ajtót, fiúk, szabdaljatok egyforma darabkákra — az 5
