Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő - 8. Jelen érzékenység és történelmi tudat - a naplóíró a naplóírásról)
(Nagy Gáspárnak szeretettel, viszonzásul) . . . azt álmodta, hogy abbahagyja a naplóírást. Sötétedés óta esett. (Szigliget felől már délután érkeztek a felhők.) Az eső szétáztatta a teleírt lapokat, ott úsztak a szőlőhegyről lezúduló sodrásban a bazaltkövek között. Abbahagyja. De most ezt álmodta, vagy gondolja reggel? Nemrégiben Széchenyit olvasgatta. Az ezemyolcszázharmincnyolcas árvíz délutánján a kormány úgy nyilatkozott, hogy nincs veszély. A pesti polgárok sétáltak az utcán, lementek a partra nézelődni, békésen hazamentek. Jött az ár. Az ember azt gondolná, egy ilyen megörökítésből mégiscsak lehet okulni és mindenféle tompaság, gőg ellenére az időben elhangzó, a felhívó, az intő gondolat... Undor a naplóírástól. Az undor is álom volt? Ezt kell megírni, gondolta reggel: ahogy rátör az emberre az ilyen eliszonyodás. Ha most rögtön abbahagyná. Ha már ezt a naplóírásról szóló naplót sem fejezné be. Máris érezte a föl nem tehető kérdések, az elmaradt válaszkísérletek előbb szaggató, aztán agytompítóan ránehezedő hiányát. Egy hete nem olvasott, nem jegyzetelt. De ez sem pihentette. Hiányzott a szeletelhető idő, a belélegezhető jelenség. Egy hétig feküdt augusztus homokpadján, mint akit a többhónapos, több éves örökös hullámverés vetett a zátonyra, mint aki készül rá, hogy szavak pillérein mielőbb csónakot építhessen, amivel újra útrakelhet. (Miközben keressük a beszédet, amely valódi és érinthető, s „ha kiszakad, folyik a víz felé” — Nagy Gáspár —, tudjuk ki lesz a vesztes, persze, hogy a naplóíró(k), de közben lám, az egyik lélek betör a másikba és ha úgy, hogy nem megaláz és roncsol, hanem a szuverén élet arabeszkvonalai mentén halad, akkor hiába áznak szét a naplósorok, talán mégiscsak felsejlik egy támpont, tart valamilyen megörökítés, tart, ahogy verssé szublimáltad Gazsi, az idő szeletelése, igen „Húsos tájakon a pengevillanást/ értékelik — de itt nyiszálni kell!”; pontosan találtad meg a küzdelmest, szegényest, a riasztót, a megszakíthatatlant, ezt a nyiszálnit, mint történelmit és rituálist, közöst és némát), s miközben azt álmodta, hogy abbahagyja, s álmában döntött is erről, közben meghatározódott benne az álomban felszabaduló tudatalattinál is mélyebben: ha abbahagyná, az annak az antropológiai változatnak a működésképtelensége volna, amely vele magával egyenlő. (Egyéni megközelítések — tipológia) Az Alföld augusztusi számát a mai naplóírás kérdéskörének szenteli. Az összeállításban írók naplórészleteit és esztéták naplóelemzéseit gyűjtötték össze a szerkesztők. Jól láthatóak a naplóírás időszerű útjai, a kimaradt fontosabb változatok, a poétikai változások tendenciái. Próbálkozhatunk tipológiával: a napló, mint anekdotikus (emlékező, nosztalgikus, élménymozaikokat felvillantó) megörökítés (Hubay Miklós); a sokakat érintő történelmi eseményekben centrális helyen lévő — sokfelé látó — személyiség magán- és közbeszámolói- meditációi (Illyés Gyula); a sorsdrámákban részt vevő (benne égő) író ténymeg- örökítései, palackpostája, lelki-szellemi haditudósítás (Sütő András); politikai nyomás, sajtócenzúra miatt hajdan rögzített, de napvilágra nem hozható tények, a hosszú hallgatás balzsamában is megőrzött üzenetei (Fodor András); a századokat átívelő események zsúfolta élet tapasztalatainak, emlékezéshozamának regé90
