Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Gerold László: Bánk bán-előadások Szabadkán

nek ismereteink. Az egyetlen nő, aki jutalom játékul a Bánk bánt választotta, Nagyné Könyves Mari volt, ő 1880-ban Gertrudisként lépett a nézők elé. A két legnevesebb Bánk bán-béli vendég pedig vitathatatlanul Pethes Imre és Beregi Oszkár volt, kik a dráma címszerepét 1903-ban, illetve pont tíz évvel később játszották el Szabadkán. Aki viszont férfiként nem a címszerepet választotta, Lévay Gyula, helyi illetékességű fiatalember, a „színitanoda növendéke” volt, ő 1881-ben korát meghazudtoló feladatra, Petur bán szerepére vállalkozott. Közkívánatra is színre került Katona drámája a szabadkai színpadon, 1895-ben a gimnáziumi tanárok tiszteletére, jubileumi ajándékként, s tíz évvel korábban, amikor a „szerb sebesültek javára adták jótékonyczélú előadásul”, de sajnos — érthetetlenül? — „csaknem teljesen üres ház előtt”.

A Bánk bán Szabadkán, ahogy nyilván másutt is, egyre visszavonhatatlanabbul diákelőadásként tűnt fel. Ezt azonban semmiképpen sem kell a megjelenítés kárára írni, hiszen a diákság tudott — még — lelkesedni a nemzeti tárgyú tragédiáján, ahogy 1900-ban történt, amikor a „helybeli tanítónő képezde tanulni vágyó növendékei és a gymnasium tanulói töltötték meg a nézőteret — ahogy a Szabadkai Közlöny írja, kik többször tapsaikkal adtak kifejezést azon elismerésnek, mellyel Katona e kitűnő tragédiája iránt viseltetnek”. Ekkor játszotta Melindát az a Tarján Irma, akibe a város fiataljai, köztük — nagydiákkori naplójából tudjuk — a gimnazista Kosztolányi Dezső is fülig szerelmes volt. A hálás publikum lelkesedésébe netán ezt a körülményt is bele kellene kalkulálni? Diákelőadásként került színre a Bánk bán 1912-ben is, mégpedig egy szép klasszikus sorozatban, melynek előadásai előtt a tanárok tartottak a színpadon ismertetőt, Katona művét Vajda Gyula „fels. leányiskolái igazgató” vezette föl, felolvasását a helyi sajtó is közölte.

Napjaink felé haladva, főleg pedig a milleneumi lángolás csökkenésével, a Bánk bán is, akár csak a történelmi dráma műsorban megforduló többi képviselője — Szigligetitől a II. Rákóczi Ferenc fogsága, Obernyiktól a Brankovics György, Dobsától a IV. László s a Hunyadi László halála, Jókaitól a Könyves Kálmán, a Szigetvári vértanúk, a Dózsa György — a repertoár peremére szorult, hol délutáni előadás lett, mint 1898. január elsején, hol ún. félhelyárú előadásként játszották, mint azokat a bizonyos „vasárnapi darabokat”, nem egyszer olyan fércművel egy napon, mint amilyen a Zsidó honvéd című csinálmány volt.

A sajtó rendre segítette a direktorokat, ha a Bánk bánt választották előadásra. A kritikákban hangsúlyozták a feladat szépségét, fontosságát, és sopánkodtak, sőt ostoroztak, ha a közönség részvétlenségét tapasztalták. Legjobb példa erre a kiváló szabadkai újság, a Bácskai Hírlap kommentárja 1899-ből, amikor „zóna tarifa” mellett is üres ház előtt ment a Bánk bán. Itt többek között ez olvasható: „Elképzelhető-e a nagyobb felsülés, mint mikor művészeink a legszebbet, a legjobbat nyújtják, hogy akkor egy ilyen nagy városnak az intelligentiája tüntetőleg távol marad az előadástól, úgy, hogy az ürességtől szinte kongott a színház és kísértetképpen járt végig le s fel Katona József szelleme mintegy kérdezve tőlünk, hogy nem lett volna jobb, ha örök életű drámája helyett egy szakácskönyvet írt volna, amelyet derék asszonyaink talán annyira mégis csak méltattak volna, hogy főztek volna annak útmutatása nyomán... De hát ő csak a Bánk bánt írta meg azzal a megbocsátó feltevéssel, hogy ha darabja színre került..., legalább egy csepp lelkesedést fog meriteni minden magyar ember” ebből a drámából. Ezúttal azonban csupán a karzaton mutatkozott néhány néző, huszonhét kimenős cseléd, akik szívből búsultak, lelkesedtek és tapsoltak.

Az érdektelenségen nem kell csodálkozni. A konkrét esetben azért, mert a szabadkai közönség számára a színházba járás státuskérdés volt, a nézőtéren a társadalmi hierarchiának megfelelően ültek, érthető, hogy sokaknak derogált beülni fél előadásra. Általában pedig mert megváltoztak az igények, változott az ízlés, mások lettek az elvárások, más érdekelte az embereket, nem a nemzeti múlt, mégha Katona József is fogalmazta ezt meg. Bekövetkezett az, amit 1902-ben a Bácskai Hírlap írt: „Ma a közönség nem művelődni akar a színházban, hanem mulatni. Még az iskolás diák is inkább megnézi a Szép Helénát, mint a Bánk bánt.” Nem véletlen, hogy az igazgatók számára is nyűggé váltak a történelmi

76