Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Fried István: A lírikus Katona József („Világokat álmod a világ hátára”)

belső viharzás megjelenítését szolgálják. Erőteljesebb, határozottabb, mégis visszafogottabb líra ez, mint a Kisfaludy Sándoré. A befejező négy sor ekképpen hangzik:

Haj! itt hogy ég! az szörnyeteg, titán az, ki ezt tette???

Nem, zokogja afergeteg lelkemben; felelet: Te.

Éppen a kiszámítottság gátja a spontán lírai áradásnak, amelyre Katonának egyébként sem volt hajlama. Inkább bölcselkedő típusú költő, aki még a magánosságot megszólító költeményben is (A magányhoz) többet szól a külvilág kietlenségéről, mint önmagáról; s amint némi kényszeredettséggel mégis előadja, miért vágyódik a „boldogulást lengedező Magány”-ba, érzelmei átadják helyüket a reflexióknak, s az „emberek”, az „ország”, az „összeszövetkezés” világát a „menedék”-ként felfogott „Magány” természeti világával szembesíti. A „természeti rény”-t megtagadó és ezért megosztott, őszintétlen, valódi küldetésüket feladó emberek közül vágyódik a költő „embergyűlölői óráján” oda, ahol nincsenek „ördögi angyalok”; a Magány: „alkotmány magad, és vagy magad alkotó”, illetőleg „egy lét benned az egy Isten, az egy magam”. Ezt a gondolatot vezette Waldapfel József vissza Schellingig, nem teljesen meggyőzően, hiszen hangsúlyosan és egyértelműen megvalósítható létformáról beszél a költő; olyan létről, amelyben az isteni és az emberi princípium szinte kölcsönösen feltételezik egymást. Olyan szemlélődő magatartásban valósulhat meg ez az ideálisnak minősített szituáció, amely kizárja a maga köréből az anyagi javak kíméletlen megszerzését és az emberiesség ellen vétő, az érvényesülést gátlástalan módon előnyben részesítő törekvést. Hogy a „természeti rény” ideája ez esetben feltétlenül Rousseau-hoz köthető-e, ebben nem vagyok egészen bizonyos (nem azért, mert Katona nem tanulmányozhatta a „genfi polgár” műveit, hanem a közvetlen, áttétel nélkül jelen lévő Rousseau-inspirációval kapcsolatban vannak kétségeim), talán még Gessner egyik-másik idilljét is idegondolhatnók, a magányban, de a társaság felé nyitottan leélhető élettel szemben ott is fölrajzolódik (nem egyszer típusalakok révén) a szívtelen kalmárkodás, az uzsora, a szívtelenség természete. A teremtő és a teremtett egysége szintén egy utópikus jellegű Árkádia felé mutat, hasonlóképpen az istenihez fűződő bensőséges kapcsolat, mivel az isteni a belső értékek kivetüléseként is érzékelhető.

Az Újesztendei gondolatok Csokonaijával szokás — joggal — egybevetni az Idő című gondolati költeményt. Ez utóbbit azonban töredékes beszéde, monológszerűsége (Wal- dapfel emlegette — ismét némi önkénnyel — a hamleti monológ-attitűdöt e versről szólva, több igazsággal a „szubjektív idő-élmény”-t), írásjelekkel szabdalt előadása inkább a vívódás, a bizonyosság-keresés, illetőleg a hiány költeményévé avatja. A költő a maga idejét keresi, miután tapasztalata szerint „múlt ’s jövő / csak semmi...” A múlt — / elraboltatott / vagyon!”; a jövő sem kecsegtetheti: „bízni nem tudó / reményem elvakult”. Jóllehet a vers kicsengése szerelmi bánatra (vagy csalódásra) enged következtemi, és ugyan a vers végére nem teljesen személyessé, mégis az egyetemestől eltérővé válik a mondandó, s ezen keresztül a remény időhöz kötöttsége gyengül, aligha feledhető, hogy itt az „idő” kizárólag a „jelenvaló létei” jelzéseként fogható föl; bár a költő mégis vágyódik arra, hogy a múlt és a jövő is körvonalazódjon, helyreálljon az idő folyamata, egysége. A jövő „bájszínt” „pirít” a költő elé, ám semmi olyat, amellyel a „múlt” már nem kecsegtette volna. A múlt és a jövő ezért nem kap arculatot, ezért nem tetszik minden jelennek, ezért nem akad „lódító erő”, amely „a múltat és jövőt” „öszvehajtaná abroncsba”. Ami bizonyosnak tetszik, az csupán a jelenvaló.

Mindennek fényében gondolkodhatunk el azon, hogy Katona szóújításai között milyen súllyal szerepelnek a vég előtagú összetett főnevek: vég elcsendesedés, végkedv, végsiral- mim, végtisztem, végvágyakodásod, vég uzsoráinak, vég tor, végboldogulás, végdal.. . (Kölcsey egykorú lírájában lényegesen kevesebbszer, ilyen példát hozhatunk: „S remegve száll rád végpillantatom . ..”; Csokonainál Az én poézisom természetében: Bágyadt nótának vég-szózatja, a Halotti versek ben: vég-veszedelem; S halljuk végóráján önnön halottunkat;

56