Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Kerényi Ferenc: (Mai) jegyzetek (a) Bánk bán (egykorú színpadi) sorsáról

választmánynak, a dráma ügyét támogatták az opera ellen, színészeti kézikönyv írását tervezték, Egressy 1839-ben kísérletet tett a rendezői funkció elnyerésére, míg Szigligeti Ede egymás után írta példázat-drámáit, amelyek — régi magyar köntösökben — az országgyűlési ifjak törvénytelen perbefogása ellen protestáltak, az erdélyi unió érdekében mozgósítottak. Az Ifjú Magyarország értékrendjében a Bánk bán az első helyen szerepelt. Erdélyi János 1838-ban tanulmányt írt róla tervezett lapjuk számára, s ebben — Garaytól eltérően — Vörösmartyról és Szigligetiről egyaránt megállapította: „egyik sincs ott, hol ez előtt húsz évvel Katona József, Bánk bán szerzője...” Ugyanő tette közzé az első felhívást (1840) a drámaíró emlékének továbbéltetésére. Vahot Imre nem is tagadta a szellemi leszármazást: szintén e drámáról kívánt értekezni (ez lett későbbi kritikájának alapja), s ketten is, Vahot és Kuthy Lajos, feldolgozták a Katonától csak tervezett Zách Felicián-témát. Vahot parancsba adja a trubadúroknak, hogy leendő bosszúállása színhelyén, a királyi ebéden Bánkról énekeljenek példázatos strófákat.

Ebben a helyzetben került sor 1839. március 23-án a Bánk bán bemutatójára a Pesti Magyar, a leendő Nemzeti Színházban, Egressy jutalomjátékaként. A dráma színháztörténeti fordulóponthoz érkezett: először játszották időszerű példázatnak, s kisszámú közönsége (798 fizető néző volt a több mint kétezres nézőtéren) így is fogadta. Lendvayné emlékezéseiből tudjuk, hogy az eleinte csöndes publikum Petur tirádáira kezdett éledni, majd Tiborc panasza hozott valamelyes sikert a bérletszünetes előadásnak. A páholysor egyik aznapi vendége, gr. Széchenyi István viszont ingerülten jegyezte fel naplójába: „Magyar szinház. Bánk bán. — Felfoghatatlan, hogy a kormány hogy engedhet ilyen esztelenséget játszani. — Rossz, veszedelmes tendencia.” A minőségi változást jelzi a szereposztás is, hiszen a címszereplő és Lendvayné-Melinda mellett a színpadon volt (a távollévő Megyeri helyén) Fáncsy Lajos, aki később az intrikus-szerepkör egészét is megörökli majd, a szeles gavallérokat játszó prózai bonviván, László József, s a színház tagja volt már Lendvay Márton is. (És a statiszták sorában talán ott volt — mint udvornik? vendég? ravatalt őrző katona? Melinda holttestét hozó jobbágy? — egy fiatal segédszínész, Petőfi Sándor is.)

A Bánk bán átütő sikeréhez 1839-ben jószerével egyetlen dolog hiányzott még: az értő közönség tömeges jelenléte. Ehhez további hat és fél évet kellett várni, a nemzeti jelképpé váláshoz pedig kilenc esztendőre volt szükség, 1848. március 15-éig.

26