Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Kerényi Ferenc: (Mai) jegyzetek (a) Bánk bán (egykorú színpadi) sorsáról
Kerényi Ferenc (Mai) jegyzetek (a) Bánk bán (egykorú színpadi) sorsáról „Bánk bán nem egy tekintetben kivételes és elszigetelt jelensége nemcsak az akkori magyar, hanem az egyetemes drámairodalomnak akár úgy nézzük, mint olvasni való költői művet, akár úgy mint színpadon eljátszandó drámát. [. . .] ha akkor, a húszas évek elején színre kerül, meghódíthatta volna-e nyomban a közönséget, az megint más kérdés. Színész, aki úgy tanulmányozza, amint kellene, még akkor alig volt s alig is lehetett.” (Horváth János: Jegyzetek Bánk bán sorsáról.) M JL 7 -JLinden idők egyik legnagyobb magyar irodalomtörténésze 1926-ban fogalmazta meg először izgalmas paradoxonját, a Napkelet hasábjain. Annyira fontosnak és időszerűnek érezte, hogy átvette harminc év múlva megjelent tanulmánykötetébe is. Az olyan rejtett életű alkotók és soktitkú pályák esetében, mint Katona Józsefé, a hasonló paradoxonok és a termékeny hipotézisek előrevihetik a kutatást. Feltéve, ha „karbantartjuk”, azaz mindenkori ismereteinkkel ütköztetjük őkét. Erre bennünket most két összefoglaló munka késztet. 1983 óta rendelkezünk a Bánk bán mindkét változatának kritikai kiadásával, Orosz László kitűnő sajtó alá rendezésében és jegyzeteivel; 1990 őszén pedig, a magyar hivatásos színészet 200. évfordulójára megjelent a Magyar Színháztörténet első kötete. A drámaíró születésének bicentenáriuma végül az alkalmat kínálja az újragondolásra. Úgy látjuk, Katona József pályáján és színpadi utóéletének első szakaszában kettős, tragikus időszakadék tátong. Kettős, mert a Bánk bán megírása és átdolgozása idején, az 1810-es években megelőzte a hazai drámaírás gyakorlatát, amely akkor, a megrendülő nemesi-rendi világkép önbizalmát helyreállítandó, a történelmi dicsőséget hirdető „vitézi játékok” divatjánál tartott. A színpadi recepció első hullámakor, az 1830-as évtizedben viszont két színészeti iskola stílusváltásának egyik harci terepe lett a Bánk bán; a magyar színészet fáziskésése következtében a klasszicizmus és a romantika irodalmi váltásakor írott dráma — másodjára — kénytelen volt elviselni a szentimentalizmus és a romantika ízlésfordulatának vitáit, értelmezési és átértelmezési kísérleteit is. Horváth János szavaival élve, „az időtlen lángelme” főműve a „korszerű tehetségek” eszköze, érve vagy éppen fanyalgásuk tárgya lett. Tragikus, mert mindez az író életén kívül zajlott. A Bánk bán sorsa a kolozsvári drámapályázaton szükségszerű. Akár eljutott a bírálók elébe, akár nem, a nyersen erőteljes, színpadiasán hatásos szöveg (hozzátéve az első változatú Előversengés önironikus, ám a döntnököket sem kímélő passzusait) semmiképpen nem tetszhetett az Erdélyi Múzéum ítészeinek, akik épphogy eljutottak az elméletben egy újtípusú hősdráma igényéig, de körülbelüli fogalmuk sem volt arról, hogyan fog az festeni. Még kevésbé a pályázatot finanszírozó, mögöttük álló ifjú arisztokrata körnek, akiket éppen Döbrenteiék neveltek irodalmi szemléletre, klasszicista ízlésre. Ez, továbbá a második pesti magyar színtársulat bomlása (1815) együttesen megpecsételték akkor a bemutató sorsát. Mert: a „királyi táblánál hites jegyződként joggyakorlatát végző Katona színészként ugyan nem léphetett színpadra 1813 augusztusa után, de drámaíróként — pályázati vagy színpadi sikerek esetén — folytathatta volna pályáját. Lélekszínpada ehhez érintetlenül megmaradt: bizonyíték 18
