Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Orosz László: „Szép bajaik a régi időknek” a cenzúra szorításában
tett erkölcstelennek ítélt szerelmes versei miatt, ő kiadhatónak tartotta, nem kívánva „á* művészet elhallgattatásával megvédeni az erkölcsöt”. Széchenyinek a cenzúra megkerülése végett Lipcsében kiadott Stádiumát is terjesztésre javasolta. Végül is neki köszönhető, hogy ha színpadra nem juthatott is, nyomtatásban megjelenhetett a Bánk bán, s ezzel biztossá vált fennmaradása. Vannak a Bánk bánnak olyan részletei is, amelyekben — vélhetően a cenzor várható kifogásaira ügyelve — Katona mintegy kitekint az ábrázolt kor körülményei közül. A jelenhez való hasonlóságot fürkésző cenzori megkötöttséget kifogásolva ezt írja: „azon magyar nemesség, mely hajdanában véres fogakkal, mint megannyi tribunus plebis az ő dörgő triójával tisztes királya elé toppant, és ügyetlen nyakrántással azt mondá: nem úgy megy az, király uram! — most nem állíttathatik ki nevetséges nyögéssel, ha szinte későbben ezen igen veszedelmes fogaktól megfosztatott is.” Világos, hogy itt az Aranybulla 31. pontjára céloz, amely az ország minden nemesét felhatalmazta, hogy ellenálljon az alkotmánysértő uralkodónak. Ezt az ún. ellenállási záradékot 1687-ben eltörölték. Nos: a dráma Peturja 1213-ban egyszerre követeli az Aranybullát (1222-ben adták ki), s fogadja el 31. pontjának jövőbeli eltörlését: „Meg kell erősítenie régi (szent / első királyunktól kitett) szabadság- / beli jussainkat; vagy ha megmutatja, / hogy a hazám boldogságán segít / ezen szabadság eltörlése — egy szót / se szólok”. Az első kidolgozásban még világosabb, miről van szó: „Ha századok folyása múlva még / élnék, midőn talán törölve már / bölcsebb okokból ez arany szabadság / el volna, egy kukkot se szólanék.” E mondathoz Katona itt még egy jegyzetet is fűzött: „Bárha még akkor a Bulla Aurea [Aranybulla] nem jött is ki; de mégis hogy nagy szabadságok volt, bizonyítja az Exordiuma [előszava], mely nem új szabadságadást, hanem a régieknek erősítésit beszéli.” Van úgy, hogy a cenzúrára gondolva Katona megtöri a lélektani hűséget is. A királyné meggyilkolása után Bánk zavart lélekre valló, összefüggéstelen mondattöredékekre fakad. Közéjük ékelődik: „de ne tapsolj, hazám”. Óhatatlanul fölmerül bennünk a gondolat: ezzel a közönséget figyelmezteti, tartózkodjék a tüntetésszámba menő tetszésnyilvánítástól. A színi cenzúrát szabályozó előírás külön hangsúlyozta a tüntetésre alkalmat adó részletek veszélyességét. (Tudunk olyan Bánk óán-előadásról az 1850-es évek végén, amikor a közönség megismételtette a királyné megölésének jelenetét: ezt akkor be is tiltották, a gyilkosság csak a színfalak mögött eshetett meg.) Gyurmán Adolf, a Bánk bán 1845-i kritikusa szerint Katona drámájának alapvető vonása „a királyi fölség emberfölöttisége és az isteni hatalommali rokonsága, valamint a vallásszerű jobbágyi hódolat”. Föltételezi, hogy Katona azért nem történelmi szerepének megfelelően ábrázolta a királyt, mert nem akarta drámájának eltiltását kockáztatni. Úgy véli: „éppen ama vallásos jobbágyi hűség, mely minden személyeit jellemzi, mentette meg alkalmasint e művet a magyar irodalomnak”. Ha korábbi drámáinak uralkodóira, István királyra, az Aubigny dementia IV. Henrikére vagy a Jeruzsálem pusztulása Titusára gondolunk, nem hihetjük, hogy csak a cenzúrára figyelve ábrázolta II. Endrét egyéni sérelmén túlemelkedő, a nemzettel való megbékélést kereső királynak. Abban azonban, hogy a lázadók, mindenekelőtt Petur törhetetlen királyhűségét az általa is ismert történelmi körülményekkel ellentétesen hangsúlyozta, szerepet kaphatott az is, hogy el akarta fogadtatni drámáját. Jan Dlugosz 15. századi lengyel történetiró szerint, akinek a királyné haláláról való előadását Katona István História Criticája, a Bánk bán egyik fő történelmi forrása is idézte, a magyar urak eredetileg nem a királyné, hanem a király megölésére szövetkeztek, csak mikor az elmenekült, gyilkolták meg helyette a feleségét. Ez így aligha volt igaz, az azonban kétségtelen, hogy a magyar urak II. Endrével is elégedetlenek voltak: egy főúri csoport már 1210-ben összeesküvést szőtt ellene. Mint jogi eljárásokban gyakran, a cenzúra befolyásolására is alkalmazták a precedensre való hivatkozást. Ha valamit vagy hozzá hasonlót már engedélyeztek, érvként használták betiltása ellen. Dramaturgiai tanulmányában Katona szinte csodálkozik, hogy a cenzor nem a királynégyilkosság miatt tiltotta be a Bánk bánt. F. K. Hägelin 1794-i memoranduma, a színi cenzúra zsinórmértéke szerint ugyanis a leghatározottabban tilos tárgy királyi 4
