Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Albertini Béla: Fotográfia és múzeum
mint műalkotás, hanem általában mint vizuális információhordozó nyer értékelést. És itt — némileg rákjárásban — eljutottunk egy különös problémához, amely a fotóról lévén szó „természetrajzi” okokból megkerülhetetlen. Kezdetben vala a fotográfia, mármint az 19. század első felében, amely a képzőművészeti alkotás mintájára — hogy ne mondjuk: helyettesítésére — jött létre. — Gondoljunk csak itt Joseph Nicéphore Niépce kínzó rajztudáshiányára, mint a feltalálást ösztönző fő motívumra. Kisvártatva aztán a fotográfia hálátlan természetűnek tűnt: pontos rajza, részlet- gazdagsága által létében látszott fenyegetni a képzőművészetet — emlékezetes Paul Dela- roche-nak, a klasszicizmus festőjének rémült felkiáltása: a festészetnek vége! (Az már egy másik és hosszabb téma, hogy az ijedtség igazából nem volt indokolt; a fotográfia létrejötte valóban gyakorolt befolyást a képzőművészetre, de nem megszüntető módon, s az impulzus az idők folyamán kölcsönhatásként élt tovább.) Aztán tekintélyben ismét a fotográfia maradt alul, mert mind gyakrabban és hangosabban vonták kétségbe a művészet voltát. Ennek reakciójaként megindult a — ma már köztudottan értelmetlen — harc a fotográfiának mint műalkotásnak az elismertetéséért. Ez szinte napjainkig ér. E küzdelem egyik, nyugodtan mondhatjuk, szerencsétlen eredményét maguk a fotográfia-pártiak vívták ki. Addig hadakoztak a fényképezés művészetként való interpretálásáért, amíg majdnem sikerült a peremre szorítani a fénykép egyik sajátos értékét. Azt, hogy a fotó egy a közlési médiumok között; egy lehetséges eszköz a világ vizuális megragadására és újrateremtésére. Ez a végtelenbe nyúló hadjárat többek között azt eredményezte, hogy a par excellence fotóalbum a hagyományos értelemben, legalábbis nálunk, a mai napig „művészfotók” gyűjteményét jelenti: a kivétel ez alól még mindig igen ritka. Ez pedig szűkítő, szegényítő hatású a fotókultúra egészére. Hogy ismét Benjáminra emlékeztessünk: a fotográfiának az az egyik sajátossága, hogy egy idő múltán eredeti céljától függetlenül a múlt egy darabjaként értékké válik. A múzeum képes e szemléletet érvényesíteni. Fotógyűjteménnyel — alapvetően dokumentációs céllal — manapság a világ talán összes múzeuma rendelkezik. Az is elmondható, hogy a kifejezetten fotográfiai múzeumok is túllépnek a „művészfotók” gyűjtésén. Susan Sontag találóan mondja: a múzeum nem annyira azt dönti el, melyik a jó fénykép és melyik a rossz, inkább feltételeket teremt mindenféle fotó megtekintéséhez. És most eljön a nap, Magyarországon is lesz múzeuma a fotográfiának. Amikor ez egyértelműen piros betűs ünnepet jelent, a fotográfia hívei nem eshetnek a szakmai sovinizmus hibájába; aligha feledhető, hogy az ország többi múzeumai és más közgyűjteményei milyen küldetést töltöttek be és töltenek be továbbra is — többek között — a fotókultúra fenntartásában, művelésében, fejlesztésében. Ugyanakkor mégis a fotográfia ünnepe ez. Új, eddig nem volt lehetőségek nyílnak. Amikor Magyarországon még nem volt intézményes képzőművészképzés, a szakemberek így sóhajtottak fel: legalább képzőművészeti közgyűjteményünk lenne, ahová a tehetséget bíró fiatalok tanulni járván könnyebben válhatnának a művészet képzett művelőivé. S lön — előbb, mint az áhított képzés. A fotográfia területén ez (is) fordítva történik: van már felsőfokú fotográfusképzés — tegyük hozzá: ez is reménytelenül hosszúnak tetsző várakozás után — de végre van! — s csak ezután lesz e szakmának saját múzeuma, ahol... és így tovább, és így tovább . . . De, végül is, lesz! Mit jelent ez közelebbről? Túl egyszerű lenne azt mondani: mindent! De néhány dolgot érdemes számba venni. A magyar fotókultúra egyik letéteményeseként a Magyar Fotóművészek Szövetsége tagjai, a hazai és külföldi vendégek a jövőben nem lesznek kénytelenek a szövetségbe látogatva olyan ülőalkalmatosságra telepedni, amelynek mélyén például Vydarény Ivánnak, aki Mednyánszky László mellett hasalt az első világháború egyik lövészárkában, ott készített negatívjai lapulnak. (Szegény vendégek — fogalmuk sem volt arról, min ülnek ...) Be voltak ezek csomagolva bizonyság rá, hogy most is megvannak, de talán mégsem ott volt igazán a helyük. Most véget ér ez az állapot. Mint ahogy az is, hogy a szövetség szinte már félt, amikor egy-egy más országba szakadt hazánkfia hosszú külországi őrzés után saját, vagy magyar hozzátartozójának — nemegyszer igen értékes 90
