Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Sz. E.: Búcsú Thinsz Gézától (1934-1990)
Búcsú Thinsz Gézától (1934—1990) „A hajdani körtéri Thinsz-cukrászda ideiglenes stockholmi nyitvatartás után folytatja munkáját a Parnasszuson” — írhatta volna a költő kedves fintorral. Thinsz Géza, szeretett költő-barátunk számos versében legtermészetesebben vidám arcot mutatott, groteszk mozdulatot tett, fintort vágott, ironikus hangon szólalt meg. De a mosolyt mutató arc, a vastag festékréteg alatt mindig ott rejtőzött a csalódott, a komoly, a világot a maga valóságában felfogó költő keserűsége is. Sírverset is fogalmazott egyszer, és a mottóban már egyszerre szólalt meg a síró-nevető ember: „tragikus körülmények között...” S így folytatta: „Fekszem. Némán és józanul — / az ember holtan is tanul: / férgeket, végleges érveket. / Társaim hallgatnak. S megértenek. / Nem kérdik: megérte? Nem érte meg.” Igen, kedves Géza, mindnyájan tudjuk, hogy nem érte meg. De mégis azt kell Neked elmondanom e képzeletbeli, mennyei Thinsz-cukrászda teraszán, hogy ebben az „anyaszült egyedülvalóságban”, „ellehetetlenülve”, „született fuldoklóként”, „kötélen táncolva piruettet”, az ötvenhatos villamossal közlekedve Budapesten („vigyázz, a Rajk László utca nagy kerülő!”), „elidegenedett idegenként” élve — MÉGIS érdemes volt. Érdemes volt „kétlaki”, „északi szófuvarosként”, Stockholm és Budapest közt lebegve: megszüntetni a szellemi „határsávokat”, kommunikációs kastély-tömlöcünkben mégis beszélni, verset írni, amikor a „Hatalom itt a hallgatásával henceg.” Géza, régi álmaid igazaknak bizonyultak: a stockholmi Király-utcából a pesti Körútba torkollik egy sugárút. Leomlottak a berlini falak, eltűntek a határsávok, és elidegenedett idegenként fogalmazott mondókádban könnyebb kimondani a „Hazádnak rendületlenült” a „nagyvilágon e kívült”, s különben is a Te hazád egyszerre volt mindig magyar és svéd, és határokon felüli. Géza, hidd el, MÉGIS érdemes volt. Hisz Nálad a szerelem csodás költői színekkel gazdagodott. „Asszonyáldó” verseidben „bodzavirágdalt” szólaltattál meg. Neked daktilus volt a szerelem ritmusa, s tudtad, hogy a nő „nevetésétől zöldbe borul Svédország is”. Téged szerelemmel büntettek, írtad a Jegyzőkönyv című versedben. Mennyi szépséget vettél észre a catullusi „odi et amo” sorait is idézve: reneszánszszépséget láttál, közös koreográfiát írtál, W. S. mestert idézted, hogy áldott az első meztelenség. Tudtad, hogy „ezeregyéjszakát” ígér egy-egy formás comb, s faágként belédoltatta szerelmes nő, akit „már három csillagévnyi idő óta” ismertél. Itt a képzeletbeli Thinsz-cukrászda egyik asztalánál ülve — nehéz lenne elbúcsúzni Tőled, hisz messzi útra indulva sem zárhat be a Te költői cukrászdád. Továbbra is nyitva lesz az ajtó, mindnyájan felkereshetünk Téged, vendégül látsz mindnyájunkat költészeteddel. Arcodról ha le is málik a festék, mint a bohócnak, hisz verejtékezve készül az utolsó nagy mutatvány, Te magad nyugtatsz meg bennünket: „Halálom föllélegzés. Vagy valami más? /Akarom, vagy sem, vár a hallgatás.” De tudjuk, hogy Te nem hallgatsz, „űrpostacsomagot” küldesz, odafordulsz barátodhoz: „jóízű pálinkával vártak rád/ odafent-lent-a túlvilágon”. S ahogy Cs. Szabó Lászlónak, kedves szellemi „osztályfőnöködnek” írtad halálakor egyik versedben: „Magaddal vittél valamit múltamból, ami él még.” Sz. E. 96
