Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Árpás Károly: Vízmélyben gomolygó éj (Baka István: Égtájak célkeresztjén)
fúrnám a tekintetemet, és ő enyhén szemlesütve (erre fejemnek a szokásosnál vagy harminc centivel alantasabb pozíciója kényszerítené) nézne vissza a szemembe. Intenzíven figyelném (vállamon nyugvó lelki fejem lelki szemeivel) kissé felülről, kissé kívülről magunkat: hogyan nézünk ki, amikor egymás szemébe nézünk. (Aztán pár perces szabadságot — kitérőt — kérnék, hogy egy zárójelben feljegyezzem A tükrözés-metafora címszó alá: vállamon a szellemi, anyagtalan fej tükörszerű. Hivatása csak a tükrözés lehet. Egy külső — fix — pontból, mely azért csak megőrizte „belsőségét”! Ha majd jegyzetet írok a tükrözésről, tudományosan is megtámogatom ez elméletet. Az élet számon tart öreg hadfikat, akik háborúban vesztették el karjukat, lábukat. Nincs nekik. Mégis — mondjuk, időváltozáskor — sajog a hiányzó lábuk, viszket a könyökük, s, ó, jaj, nincs mód enyhíteni a nemlétezőben lüktető valódi érzeteken. A pszichológia és orvostudomány ezt fantomfájdalomnak nevezi. Fantomviszketés, fantomsajgás. Az én elvesztett fejem helyén is születhetnének fantomgondolatok, nyüzsöghetnének a fantomképek, fantomvélemények. Melyek — hónom alatti — valódi fejemben tükröződnének, s melyek — a vállamon tükröznék valóságos fejemet és környezetét. Nem is olyan jaj-de-fantom ez a gondolat. Maga helyén megvizsgálandó!... És visszazökkennék szolgálatba, hölgyem elé, az arénába:) És kiélvezném a képet, melyben lovagi pózban — fejem hónom alatt, kezem a szívemen és a homlokomon — szerepelek. Aztán fél fordulatot tennék balra, majd szukcesszív kilencven- fokos balraátok között négyszer meghajolnék az aréna közönsége előtt. Ezúttal derékból hajolnék, hónom alatt a fejemmel, mely mozdulat tehát metaforikus főhajtás is lenne egyúttal. (Fantomfejemet közben hátraszegném, egyenesen és fenn hordanám, hogy mindent jól láthassak, megjegyezhessek — és „tükrözhessek”.) Majd kivenném hónom alól a fejemet, s fejem fölé, a magasba emelném, hogy jobban hallja az aréna a hangom: „Akkor se veszítsd el a fejedet, ha elveszítetted!” S hogy az éljenzést megháláljam, még egy mutatvánnyal ajándékoznám meg az arénát. Fejemet jobb kezembe venném, meglóbál- nám, majd teljes erővel az ég felé dobnám. „Fel vagy dobva, nézz szét!” Jól felröpíteném, hogy messzire lásson, s jelenthesse: „A nyársakon már pirulnak az ökrök . . .”, ésatöbbi. Majd kifognám, s vissza a hónom alá. Díszlépés. Tiszteletkor. „Tanulság(ot): vésd a fejedbe, és ne veszítsd el!” ( Folytatjuk ) Vízmélyben gomolygó éj Baka István: Égtájak célkeresztjén Tűzfal és vadon A költő legújabb kötetét kezünkbe véve legelőször a borító képe gondolkodtat el bennünket. A Pataki Ferenc festménye alapján készült fedőlap sajátos háttérbe helyezi a költő Zrínyi Miklós halálát: A kép előterében Csontváryt idéző alakok mögött balra fönt a háttérben tűzfalrészlet, majd görcsösen meredő fák, és jobbra lent egy csatornanyílásnak téglából kirakott tátongó szája. Az inkább koronázó kardra emlékeztető vadásztőr távol hever Zrínyitől, s jóval a feje fölött vakító fehér betűk a vörösesbarna háttérben: ÉGTÁJAK CÉLKERESZTJÉN A sokértelmű cím megköveteli, hogy megkeressük a Zrínyi című verset. A költeményben Baka hol eggyé válik a költőelőddel, hol beleképzelve magát helyzetébe őt szólaltatja meg — hol pedig az 1980-as állapotokat idézteti meg a kor emberével. Az áttűnő játékosságból súlyos szavak hullanak elénk: ... soká rejtőztél tőlem Istenem most végre szemtől szemben állsz velem FELISMEREM VADKANPOFÁDAT 87
