Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Kerényi József: A ceglédi házak „titkai” (Surányi Dezső ceglédi fotókiállítása)
Kerényi József A ceglédi házak „titkai” Surányi Dezső ceglédi fotókiállítása X -Alapigazság, mégsem lehet elégszer ismételni: az építészet a kultúra szerves és alapvető része. Annak a kultúrának a része, amely akarva-akaratlanul szabályozza életünket, életérzéseinket és helyünket a világban. Annak a kultúrának, amely az emberiség közös emlékezete és így jövőjének is feltétele, hiszen emlékezet nélküli emberi élet nincs, mert az emlékezet nélküli ember csak magányos csepp az élőlények tengerében. A kultúra mindig egy nép, nemzet saját szellemi és anyagi valóságának vízióját tárja fel. Soha nem jelenti általában a világot, és leginkább nem örökkévalóan. Ezért különbözik a görög templom a román bazilikától, vagy a magyar gótika a franciától, minthogy mindegyik kultúra saját új világot épít. De ezek az új világok a tagadásban, a másságban is hordozói (és szükségszerűen feltételezői) az őket megelőzőeknek. Örökséget őriznek és új, gazdagabb örökséget hagynak a jövőnek. Ezt a folyamatosságot tartom a kultúra leglényegének és az emberi élet feltételeinek is. Mindez értelemszerűen azt jelenti, hogy a kultúrának lényegi módon szüksége van a megőrzésre és megőrzőkre! Ezért, ha a kultúráról beszélünk, az mindig az emberre, a megőrzőkre vonatkoztatott. Ez nyilvánvalóan igaz az anyanyelvre, a zenére, de az építészetre is. Tragikus bizonyítéka ennek a romániai, erdélyi települések csillagrendszerének őrült pusztítása. Ha valaki embert, népet, nemzetet akar nyomtalanul elpusztítani, ahhoz kevés az emberek fizikai megsemmisítése. Halálra kell Ítélni az anyanyelvet, tiltani kell a kultúra megőrzését is. És legvégül fel kell számolni a rejtőzködő önvédelem vélt utolsó lehetőségét: a család, a kis és nagyobb közösségek épített környezetét, a szülői háztól a temetőig — „bezárólag”! így teljes az embertelen kép, a jelző valóságos és jelképes értelmében — hiszen, ha elveszik és elpusztítják az ember szellemi és anyagi, épített és természetes környezeti örökségét, ez a legteljesebb pusztulás, az újrakezdés reménye nélküli megsemmisülés. Mit tehetünk, mi a nemzedékünk felelőssége? A kultúra megőrzése tudást és akarást, közös szándékot követel. Csak igazi közösségi, a kultúrából fakadó nemzeti tudás és tudat képes — akármilyen paradoxonnak is tűnik — még az esetleges „elfeledettséget” is őrizni. Ahhoz azonban, hogy az Óceánhoz eljuthassunk, nekünk is az Értől kell elindulnunk! Véleményem szerint erről beszélnek Surányi Dezső ceglédi fényképei. Pontosabban, ezek a — pompázatos színeik ellenére is — szikáran precíz képek elmondják, hogy a ceglédi házaknak nincsenek titkaik, csak minden újabb keletű jószándékunk ellenére sem értjük még eléggé ezeknek a házaknak az üzenetét. Nem ismerjük még épület- és környezeti örökségünk valóságos és teljes értékét, legyenek azok főtéri templomok, vagy városvégi házikók. Egy régi ablak szemöldökdísze, a szép magastetős és kapus házak, a lakóudvarokat védő kerítések, bútorok, üvegablakok és más gyönyörűséges részletek nem csak és nem is elsősorban az élvezkedő mű- és építészettörténésznek, de az itt élő emberek bizonyítják, 84
