Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Erdélyi István: Az ősmagyarság és a Kaukázus
Már a Kubány folyón túl, attól tehát délre, találtak a Kaukázus előhegyeiben olyan jóval későbbi leleteket, amelyek nem közvetlenül ugyan, de mégis összefüggésben vannak őseink X. századi fegyverzetével. A bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzött X. századi aranyveretes szablya, melyet nálunk sokan magyar fejedelmi szablyának tartanak, legközelebbi, kissé valamivel későbbi párhuzamai a mai Észak-Oszétiában (Zmejszkaja sztanyica) és az Adige Autonóm Területen (Koloszovka) kerültek napvilágra. A kazár korban a X. században és a Kazár Kaganátus bukása után is még, működhettek olyan kardcsiszár- műhelyek, amelyekben ezek a pompás fegyverek készülhettek, talán éppen a Kaukázusban, ott ahol a korábbi művészeti hagyományok még tovább éltek. Ezek a fegyverek nem adnak alapot arra, hogy készítőiket feltétlenül magyarnak tarthassuk, méginkább annak hangoztatására, hogy ottmaradt rokonaink sírjaiban találták a Kaukázusban. Vizsgálatuk, sőt a továbbiak felkutatása a kérdés végleges megoldása miatt azonban igen fontos. Julianus útja és a Kaukázus 1986-ban volt hétszázötven éve, hogy három rendtársával együtt úrnak indult keletre. Alakja ködbe vész. Nem tudjuk, magas volt-e vagy alacsony, arcát sem tudjuk felidézni. A Richardus fráter által lejegyzett szűkszavú vatikáni jegyzőkönyv a nevén kívül semmit sem említ róla. Szerzetesi alázat, a hittérítő névtelensége ad erre nekünk magyarázatot. Jóllehet a magyarság és annak vezetői mindig érdeklődtek népünk ősi története és elszakadt néprészeink iránt, de Julianus és társai elsősorban hittérítőként indultak keletnek. Hogy melyik hazai kolostorból, Pécsről vagy Fehérvárról? Előbbire azért gondolunk, mert feltételezhető, hogy Julianus hittérítő elődei, Ottó barát és három társa esetleg onnan indult útnak. Útjuk — mint tudjuk — nem járt teljes sikerrel, jóllehet újabb információkat szolgáltatott a további kereséshez. Kelet-Európa, sőt Ázsia peremének „felfedezése” Julianusékra maradt. És ez nem túlzás. Európa népei a Kárpátoktól keletre fekvő ősi Oroszországról, illetve annak feudális szerkezetű fejedelemségeiről akkor vajmi keveset tudtak. Mi magyarok ugyan valamivel többet, mert a Kijevi Oroszországgal a XI. században is szoros kapcsolatban álltunk, ám a Volgavidék népeiről, ahol az ókorban Európa keleti határa húzódott, akkor jóformán sejtésünk sem lehetett. A máig már részben elveszett krónikák és Ottó barát tájékoztatása nyomán Julianusék először délnek vették útjukat. Konstantinápolyból hajóval egészen a Tamány félszigeten lévő Matrica nevű (ejtsd: Matrika) városig utaztak, amely nevében a régebbi Tamatarcha (illetve később Tmutarakány) torzult neve fedezhető fel. Matricában partra szállván, nem kellett átkelniök az ott az Azovi-tengerbe torkolló Kubány folyón, mert az nem ott, ahol ma, hanem a Tamány-félsziget déli részén ömlött a tengerbe, és így a barátok a balparton nyugodtan haladhattak tovább. A város a Zikhia nevű ország területén feküdt. Fejedelme és népe kereszténynek vallotta magát — írja a vatikáni jelentés —, habár a fejedelemnek száz neje van. Ebben a városban ötven napig tartózkodtak. Nyilván ennyire volt szükség a kellő fizikai felkészüléshez, a helyesnek látszó útirány kiválasztásához. A fejedelem első felesége (az úrasszony) mindennel ellátta őket az útra, sőt tanácsokat is adott nekik a továbbiakra nézve. Elindulván, tizenhárom napig mentek olyan pusztaságban, ahol emberekre egyáltalán nem találtak. Ez valószínűleg a Kubánytól északra elterülő sztyep lehetett. Elérkeztek ezután az alánok földjére, melynek lakossága keresztény és pogány volt, vegyesen. Amennyiben körülbelül húsz, esetleg huszonöt km-t számítunk naponta gyalogszerrel, akkor a Laba folyó torkolatán túl fekvő területre kellett eljutniok. Ezen a vidéken kétségtelenül rábukkanunk keresztény-alán régészeti emlékekre. Az ott-tartózkodás ideje alatt, a megpróbáltatások hatására két szerzetes visszafordult. így parancsolta a szükség 66
