Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Tornai József: Baudelaire, az európai, a túlságosan is európai
vizsgálandó téma. Baudelaire mindenesetre rendszerezi, értelmezi, mondhatnám, mindenki számára alkalmazhatóvá, szinte tanná teszi a szinesztézia ősi fölismerését. Azt, amit Szabó Lőrinc „az érzékek színkeverésének” nevezett. Az természetes, hogy a modernség első költője számára az érzetek egymásba játszása extázis, melyben test és lélek különbsége megszűnik, azaz a szépség a kettő közti találkozás gyermekeként születik meg. Ez az ember ősi esztétikai igényének és képességének önkéntelen technikája. Nélküle költészet, festészet, tánc nem létezhet: Vannak üde gyermekhúst idéző illatok, oboa-szelídek, zöldek, mint a síkság; — és diadalmasak, romlottak, gazdagok, kitárják elibénk a végtelen lét titkát, mint az ámbra, pézsma, tömjén és benzoé, és zeng a mámor, a testé és léleké. A szépség azonban törvény is, sőt parancs Baudelaire számára, rideg, megalkuvást, hűtlenséget nem tűrő istennő. A Szépség, Az eszmény, és a Himnusz a Szépséghez című versek nemcsak azzal lepnek meg, hogy versként néha kissé elvontak (Baudelaire-nél a schillerizá- lás szokatlan), de azzal is, hogy a már említett rejtély ességen túl a szépség metafizikai közönyét hangsúlyozzák. Nemcsak kőbe-vésett álom, nemcsak a mozdulatlanság a fő vonása, hanem az erő, a nagyság, a szinte kegyetlen, Lady Macbeth-szerű bűnösség is. Azonban ami igazán új benne: nem tudhatjuk, hogy a mennyből vagy éppen ellenkezőleg, a pokolból származik-e? Ennek a szépségnek nincs morális föltétele, nem is tűr etikai megítélést. Valami olyan ősérték, mely költőnk szándéka szerint a világon uralkodik, s nem a világ őrajta. Ráadásul a végtelent nyitja meg számunkra. Törődhetünk-e akkor azzal, hogy jó vagy rossz? Baudelaire a szépség átélésében és költői fölmutatásában ébred rá arra, hogy ebben a dimenzióban, a megfoghatatlan, megismerhetetlen végtelenben nem érvényesek, nem lehetnek érvényesek a fizikai meghatározottság korlátái: a szellem birodalmába lépünk át. A szépség ilyenformán a transzcendens szabadság egyik megfelelője: Mennyből jöttél-e vagy a pokolból, ki bánja, ó Szépség! rémítő s ártatlan Szörnyeteg! ha szemed, mosolyod a Végtelent kitárja, mit sose ismertem, de nagyon szeretek? De a szabadság és az abban megnyilvánuló végtelen ellentéteként a szépségben a kanti kategorikus imperatívusz is ott van: a Szépség „a lelkek korbácsa, az őrangyal, a múzsa és madonna”. És persze, menekülés a valóság elől, vagyis „a hazugság szerelme”, hiszen a Rossz miatt a világ, az emberi élet máskülönben elviselhetetlen volna. Elméleti fejtegetéseiben Baudelaire a modern művészet és esztétika fordulatát jelenti be: „Aki azt mondja, romantika, az azt mondja: modem művészet, tehát mélység, szellem, szín, a végtelen utáni vágy — a művészetek minden lehetséges módján”. De különös, és számomra sokkal fontosabb meghatározását is adja a modernségnek, amely most már szinte mesterségbeli utasítás. A baudelaire-i modernség sem lehet teljes szakítás az emberiség sok ezer éves múltjával. Ezért fogalmazza meg — Einstein módjára az általános modernségelmélet mellé a speciális modernségelméletet is. Ma, a második modernség korszakában, a posztmodern egyeduralmi törekvései közben jól láthatjuk, mekkora a jelentősége annak, hogy relatívvá tette a modern művészetet és irodalmat, megmentve ezzel attól, hogy valahol kihulljon az egymásra következő divatok rostáján. „A modernség, írja alapelvszerű biztonsággal —, az átmeneti, a múlékony, az esetleges — alkotja a művészet egyik felét, a másik fele örök és változatlan. Nincs hozzá jogunk, hogy a művészetnek ezt az átmeneti, tünékeny elemét, amely oly gyakran változtatja formáját, megvessük vagy elhanyagoljuk. Aki ezt figyelmen 47
