Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Tornai József: Baudelaire, az európai, a túlságosan is európai
Baudelaire nem ismeri ezt a kibékítést. Elfogadta, hogy a rossz az úr fölötte, de azért még pontosan tudja, hogy választania kellene, mert a jó is létezik. Innen a lelkifurdalása, az elveszettség-érzése, örvény-élménye, a mélység fenyegetése: — Jaj, minden szakadék —, a vágy, a tett, az álom, a szó s a bőrömön meredő szörön-szálon a félelem szele de sokszor söpör át. Fönt, lent és mindenütt mélység, kőpart a tájon: a vonzó-taszitó űr és a némaság . .. Mint annyi minden más lélektani rejtelmet, fölfedezi az ambivalenciát, de egyúttal az európai etikai gondolkodás törvényét is. „Minden emberben, minden órában, egyidejűleg két belső késztetés él: egyik az Isten, másik a Sátán iránt. Az Istenhez, vagyis a szellemiséghez fordulás nem más, mint a fölemelkedés vágya; ugyanez a Sátán, vagyis az állati felé az alászállás öröme”. A Rossz virágai, de Baudelaire minden más költői és prózai írása is küzdelem a diadalmasnak elismert Sátán, a Rossz, „az állatihoz való alászállás” öröme ellen. Rögtön hozzáte- hetem: sikertelen küzdelem. Sikertelen, de végesvégig föl nem adott harc. Ezért annyira fölzaklató költő és gondolkodó; ezért ismerünk magunkra annyira viaskodásaiban. Mi is törvényeket összetört, erkölcsöket megtagadó világban élünk. S talán még nála is jobban érezzük, mennyire szükségünk van ezekre a törvényekre, hiszen az azóta eltelt történelem olyan spleenre, olyan világtagadásra tanított meg, amilyet az ő idejében még nem sejthetett senki ember fia. De van-e nekünk is akkora lelkifurdalásunk? Baudelaire elsősorban a lelkiismeret-furdalás, az önvád, a bűnbánat költője. Kezdet óta ez kötött hozzá, ez volt számomra a legnagyobb költői-emberi titka. Claudelnek van igaza: „ ... az egyetlen szenvedélyes érzést énekelte, amelyet a XIX. század őszintén érezni bírt: a Lelkifurdalást.” A remords az a kulcsszó, mely a gouffre-hoz hasonlóan, illetve vele párhuzamosan újra és újra megjelenik A Rossz virágainak verseiben. Baudelaire rossz Faustnak bizonyul: miután eladta lelkét az ördögnek, hogy megnyugodjon, nem tud másra gondolni, csak az azelőttre: az ártatlanság édenére. Ellenpontos, különös vegyületű líra születik így meg, mely szinte minden ízében a kontrasztra épül. Ő maga is ilyen ellenpont: a XIX. században, a modernség apostolaként valódi középkori lélek és lélekbúvár. Csakhogy a nagy misztikusok istenbe-öltözését, az elcsöndesedést, a Rejtőzködővel való közvetlen találkozását sosem éri meg. A zuhanás, az örvény érzésének, mely miatt annyit panaszkodott, végét soha nem örvendezhette meg. Pedig tudta, hogy napról napra közelebb kerül a pokolhoz. A Rossz esztétikája annyi, mint az önmagában elvégzett élveboncolás: ki lehetett volna hitelesebb tanúja annak, hogy a kicsapongás, az alkohol, a hasis milyen erővel ébreszti föl az emberben a Szép, az égi, az ideális iránti sóvár vágyat, ha nem saját Énje? Ez azonban már visszafordíthatatlan folyamat. Életét, egészségét kellett odaadnia ezért a mélybe merülésért. Kezdetben, mint mások, én is úgy olvastam A pusztítás című versét mint szerepjátszó, személytelen szöveget, amely nem is kíván mást, mint meghökkenteni. Pedig Baudelaire a mindennapi metafizikai állapotát sírja el benne: a kárhozatát, melyből számára nincs menekvés. A Démon, akire itt költőnk panaszkodik, nem metafora, nem is szimbólum. Vagy ha az, valóban annak a Rossznak a jelképe, mely jelen van, működik a világban. Az egyház úgy hívja: mysterium iniquitatis, a gonoszság misztériuma. Nincs rá emberi megfejtés; hol Néró alakját ölti, hogy Caliguláét, Napóleonét, vagy a mi századunkban Hitlerét, Sztálinét. Természetének leleplező tulajdonsága a rombolás, a negativi- tás, a fénnyel szembeszálló sötétség. „Az ördög legnagyobb, legravaszabb trükkje — írja Baudelaire —, hogy elhiteti velünk: nem létezik.” Ő mindent megtesz, hogy egy olyan világban, s a mienk is ilyen, „amelyben sokan hisznek istenben, de szinte senki sem a 45
