Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Tornai József: Baudelaire, az európai, a túlságosan is európai
Tornai József Baudelaire, az európai, a túlságosan is európai M jL V ^.ennyivel izgatóbb és dermesztőbb egy másik költő verseskönyvét írni, mint a magunkét! Átköltözni egy másik lélek formáiba, megszabadulni önmagunktól! Szabadság ez, aminek csak az az ára, hogy magunkat zárójelbe tesszük. De hát van-e ennél nagyobb megkönnyebbülés, hiszen Énünk, a nagy Megismerhetetlen és Szabályozhatatlan a legsúlyosabb teher életünkön? Tornázzon csak helyettünk más a semmi trapézain, harcoljon medúzaszemű kiméráival helyettünk is. Boldogan figyeljük: győz-e vagy veszít, s természetesen a diadalára esküszünk. A magyar Baudelaire diadalára. Húsz éve fordítottam le az első tíz-tizenkét versét, akkor is mámorosán, ujjongva szabadulva önmagam létének összes kölöncétől. Aztán időnként egy vagy két darabot hozzátettem a kamaszkorom óta elragadtatott izgalommal forgatott s már-már fejből megtanult Romlás Virágaiból. Gyarapodtak az újra-átültetett versek, mégse gondoltam soha az egész Fleurs du Mal lefordítására. Túlságosan nagy hatással volt rám, túlságosan tiszteltem Baudelaire-t és magyar fordítóit. Néhány éve aztán olyan remek Szabó Lőrinc- fordítás újra-értelmezésére-formálására is rávetemedtem, mint az Egy dög. Ezután már nem tudtam megállni: váratlanul fölsejlett előttem az addig elérhetetlennek rémlő csúcs: elhatároztam, hogy megcsinálom az egész kötetet, az egész Fleurs du Mait! Először magam sem hittem el, szólni sem mertem senkinek, csak dolgoztam, egyre-másra tettem a helyére az újabb és újabb darabokat. Észre se igen vettem és javában szerkesztettem egy verseskönyvet, amelyhez nem az én vérem-velőm tapadt. Valóban mámoros és ijedt voltam. Lehetséges-e, hogy ennyire elfeledkezzek magamról, beleöltözve egy másik, másfajta személyiség lényébe, minden titkába? A válasz itt van! Elkészült — néhány jelentéktelen darab, töredék, alkalmi szöveggel együtt — mind a 164 vers, tehát a különféle kiadások, átszerkesztések, kiiktatások és visszaillesztések után összeállt teljes Les Fleurs du Mal. Ráadásul jó ideig én is úgy éreztem: valóban megszabadultam magamtól, a magam verseitől elsősorban. Nem akartam többé saját verset írni: Buddhista módra hiú dolognak tartottam. De aztán, ahogy egyre közeledtem az úgynevezett végleges megoldásokhoz (tudjuk, hogy fordításban ilyen nem létezik!) visszakaptam saját Énem színeit is, és egy napon megint csak ott állt velem szemben a másik költő, Baudelaire és vele együtt egy mégiscsak más törvények mozgatta világ. Micsoda különbség! Mi kötött mégis hozzá varázslattal, ellenállhatatlanul, mióta csak első verseit megismertem? Hiszen ő a XIX. századi nagyváros, Párizs híve, szerelmese volt, aki gyűlölte a természetet, megvetett mindent, ami természetes; én meg jellegzetes természet-bolond panteista lélek voltam egy faluban, és mi sem borzasztott el jobban, mint azok a sötét bűnök és vágyak, amikről Baudelaire verseiben olvashattam. Ki tudja, mi történik a lélekben, amikor szembetalálkozik valamivel, ami mindannak a tökéletes ellenkezője, amit addig elfogadott, a világ rendjének, értelmének tartott? Talán az, hogy ezt az újat, mást rögtön el is utasítja, mert fél tőle, mert megsejti, hogy az erkölcsi létét fenyegeti. Vagy éppen az, hogy megérzi benne a szabadság lehetőségét, azt, hogy túlhaladt önmagán: 41
