Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Horpácsi Sándor: Megbélyegzettek (Csalog Zsolt: M. Lajos, 42 éves)
világlátást. A tükörbe néző költő arca elmosódik, akár a belső borítón lévő fényképen. A tükörbe néző arca elvész, s egyszerre, ha merőn nézzük és nagyon figyeljük, akkor új arc jelenik meg: a mi arcunk. A versekbe foglalt világról kiderül, hogy ez a mi világunk, s meg kell tanulni élni benne — vagy ha már nem, akkor ismerni azt a tájat, ahova nincs visszaút! S akkor talán nem lesznek igazak az arra a világra érvényes jós szavak: . . . állunk mindenütt a négy égtáj célkeresztjén, hiába lengünk ki jobbra-balra, telibe találja az utolsó szavunkat is A Nagy Vadász Árpás Károly Megbélyegzettek Csalog Zsolt: M. Lajos, 42 éves Mikor ér véget a háború? Amikor a katonák lete-i szik a fegyvert? Amikor a tábornokok aláírják a kapitulációt, a békét, amikor a diplomaták átszabják a határokat? Vagy inkább akkor ér véget a háború, amikor az anyák visszakapják a fiaikat, asszonyok a férjeiket, gyerekek az apjukat? Vagy akkor ér véget a háború, amikor már mindenki elfelejtette, nem él egy szemtanú, szenvedő fél sem? Mondhatjuk-e, hogy a második világháború nekünk, magyaroknak az Antall-kormány megalakulásával zárult? Bármit is mondhatunk, M. Lajosnak (ha ugyan él még) élete végéig tart a háború. Csalog Zsolt szociográfiájának sorsa a bizonyság rá. Már az a tény, hogy szamizdatnak „született”, jelzi, hogy ez a téma mennyire tabu volt — szinte napjainkig. Ferenczy József, Münchenbe „szakadt hazánkfia” írja, hogy amikor kiment a háborút veszített Németországba, lényegében azzal a felismerésével csinált karriert, hogy egy nép nem tud sokáig élni megalázottan. A vereséget tudomásul lehet és kell venni, jogos lehet a bűntudat is, ám a megaláztatást nem bírja sokáig elviselni az ember. Mi, magyarok pedig évtizedeken át éltünk ezzel a bélyeggel. A saját vezetőink sütötték ránk a „fasiszta bérenc”, „utolsó csatlós”, „háborús bűnös” stb stigmákat. Holott Magyar- ország úgy lépett be a háborúba, hogy a parlament nem szavazta meg a hadüzenetet, s noha „szövetséges” volt, minket is megszállt a német hadsereg. Úgy nőttünk föl generációk, hogy Magyarország nem csupán a háborút veszítette el, de a békét is. A történelem paradoxona, hogy ebben a béke (el)vesztésében éppen a győztessel, a szintén megnyomorított, megalázott szovjet nép(ek)el osztozunk. Nem csupán arról van szó, hogy az életszínvonal messze elmarad a földig vert, megosztott, megtiport Németország(ok)é- tól, de a lelkeket is ugyanúgy megnyomorította egy fasisztoid ideológia, a totalitarializmus. A világ ma már nem nagy különbséget lát Hitler és Sztálin ideológiája és gyakorlata között. Mi, magyarok hiába mondjuk, hogy nem választottuk, nem akartuk egyiket sem. A dilemma itt, Közép- Kelet-Európában tegnapig ez volt: nincs választási lehetőség, de részt kell venni benne. Szegény József Attila a vonat alá menekült a feloldhatatlan dilemma elől. Ma már tudjuk, hogy voltak gondolkodóink, akik előre látták a veszélyt. (Kassák: kétfajta fasizmus van: az egyik barna, a másik vörös) Elhallgattatták, később agyonhallgatták, sőt megrágalmazták őket (lásd Németh László pl.) De mit tudott, tudhatott minderről, mi köze mindehhez M. Lajosnak, a parasztembernek, akit belesodortak a háborúba? Jószerével semmi. A szó szoros értelmében balek ő, sok százezer sorstársával együtt. Besorozták és rosszul kiképezve, rossz felszereléssel, rossz tisztekkel kidobták a frontra. Nem akart ő harcolni, mert azt se tudta, hogy miért és ki ellen, de ha már ott volt, tette a dolgát. Nem lelkesen és nem is túl leleményesen, már ami a tényleges harcot, az ölést illeti. Ezért is nem értettem, amikor — apámék generációjától — azt hallottam, hogy „a magyar jó katona”. A történelem kegyetlen igazságtétele szerint csak a győztes hadsereg katonája „jó”. Egy ideig, mert ami ma történik a Szovjetunióban: egyfajta felocsúdás a gloire-ból, a veterán hős kultuszból, azt bizonyítja, hogy bizony a győztesnek is keserves. (Csak Berlinért több mint egymillió szovjet katona esett el!, pedig akkor már meg volt verve az ellenség.) Nem cinizmus tehát, ha azt mondjuk, hogy M. Lajos egy értelmetlen húsdarálóba került egy olyan ellenséggel szemben, aki a saját embereit se kímélte, sőt!, azokat talán még kevésbé, mint az ellenséget. Mindezt persze ma már jól tudjuk Orwell, Koestler, Szolzsenyicin stb. könyveiből (a Nyugat már korábban), M. Lajos kálváriája tehát nem az újdonság erejével hat. Nem is annak szánja Csalog Zsolt, hanem egyfajta elégtételnek. Mert mi történt M. Lajossal miután 13 évi szibériai fogság, elmondhatatlan szenvedés után (Sztálin halála nyitja meg a gulagok kapuit) végre hazai földre ér? Kimondani is képtelenség: az AVH foglya lesz, mondván, hogy „a szovjet nép meg tud bocsátani, de ők nem”. Hogyan is érthetné, érné föl ésszel ezt M. Lajos, annyi borzalom után? Meg akar halni, mert ha a földijei, honfitársai ádázabbak, mint a kíméletesnek ép90
