Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Surányi Dezső: Virágok, virágénekek és a virágnyelv
Balázs több alkalommal említi saját munkájában. Kisebb írásaiban a hazai alkimistákkal, a dohánytermesztés módszereivel és az ecetfa titkaival foglalkozott. — Sajnos, igen sok írása kéziratban maradt fenn, ezek máris megsemmisültek vagy éppen a pusztulás fenyegeti egynémelyiket. Az egyik legnagyobb veszteség, hogy a Flora Transsilvanica c. munkájának nem maradt egyetlen lapja sem . . . * * * A reformkorban a megélénkülő gazdasági élet a gazdasági jólétet növelte, a liberálisabb politikai légkör feltámasztotta a virágnyelvet. Ismeretlen német szerző tollából jelent meg az Orientalische Blumensprache c. könyvkecske, egyik kéziratos példányát a Széchényi Könyvtár őrzi; a nagy érdeklődés miatt 1820—1830 között hatszor adták ki újólag. Nem sokkal később jelent meg a Selam is, melynek a bevezetője nagyon érdekes részletekkel szolgál e könyvecske születésének körülményeiről. A könyvecske lábjegyzetében Benkő egész sor német virágnyelvkönyvet sorol fel, ami az új polgári irodalmi műfaj iránti fokozott érdeklődés növekedését is jelzi; különösen feltűnő a keleti virágnyelv divatja. Pajor István „Titkos szerelem, vagyis napkeleti virágnyelv” c. munkája már 1833-ban napvilágot látott, sajnos, hogy a Széchényi Könyvtárban a jelzett példányt nem sikerült megtalálni. Pajor ügyvéd volt, több jogi témájú könyvet írt, 1849-ben pedig a magyar kormányt segítette jogi szakismereteivel. 1851-ig bújdosott, elfogták később, négy év várfogságot kapott. Lényegében a szabadságharc bukásáig leginkább a keleties modorú virágnyelvek forogtak közkézen, de a megváltozott politikai helyzet, a szabadságvágyó népek elnyomatásuk csökkentése érdekében szívesen fordultak a népköltészet virágszimbólumai felé. Kassay és Szél virágnyelvkönyveinek első kiadásai között mindössze két évtized telt el, de ezekből már a társas élet, így a társalgás etikettje is megismerhető. Gazdag növényanyaggal dolgozik mindkét szerző, latrikánus és vágáns modorú jelképek azonban hiányoznak náluk. A népies virágnyelv, amely zárt kommunikációs jelrendszernek nehezen nevezhető, nos, az őrizte meg leginkább a közékori virágénekek tartalmi lényegét. Kassay Adolf (1828—1903) ügyvéd és földbirtokos volt, Vácott született, Pesten jogot végzett. Részt vesz az 1848/49-es szabadságharcban, a téli hadjáratban megbetegszik, majd Bécsbe menekül. Egészségének megjavulása után több jogi könyvet írt, s a virágnyelvről szóló könyve 1852-től hat kiadást ért meg! Szinnyei József szerint a jogtudományi műveinek száma 80 körül van. Szél Farkas 1844 után széles körű publikációs tevékenységet fejtett ki, bár ez sosem ment a bírói munkája kárára. A tiszaeszlári vérvádban a Fellebbviteli Bíróság munkájában is részt vett. írt Helyesírási kiskátét (1863), az Állatország elemeit (1864) és a Legújabb virágnyelvet (1864) ugyanő állította össze. Forrásértékű történelmi munkái pedig a Századokban jelentek meg, közismert a Szél Farkas-kódex is, amit 1884-ben rendezett sajtó alá. Ezenkívül számos debreceni tárgyú történelmi és művelődéstörténeti tanulmánya ismert. A népi ihletésű virágköltészet, a műdalok bizonyítják, hogy a virágnyelv a XIX. század folyamán jelentős mértékben gazdagodott. A Kl. K. W. monogramú bevezetővel kezdődő könyvecskének Toldaléka több verset is közölt, így Szemere, Döbrenthei, Verseghy, Gállfy, Kölcsey, Bagosi Kovács egy-két versét, a szerzők közül nem egy ma már alig ismert szerző. Még gazdagabb az illusztráció Szél Farkas Legújabb virágnyelvében, szinte nyomon követhetjük, hogy a kortársi lírából is gyorsan merített a virágnyelv, akárcsak a népdalainkból. Ennek nagy kísérletét adta Tompa Mihály a Virágregékben, szinte a személyes gondjait, keserűségét „öli” Tompa népies virágregék írásába. Moralizál, amit általában a kortársai, sőt az utókor sem fogadott tetszéssel. Kétségtelen, hogy kevés közük van a virágregékhez és népmondákhoz. Néhol sajátos a lírai hangnem, általában bőbeszédű, lazán elmélkedő . . . helyenként erőltetetten moralizáló.” (Király I. és mtsai szerk.: A magyar irodalom története II. köt. Akadémiai, 1968, 75 —76. o). 77
