Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Solymos Ede: Tiszaverés - köcsögözés
Fiatal koromban másképp volt. Hiába, velem együtt kiöregedett minden. A Tiszát sem úgy verik már, mint régen. A Tisza-törések is elmaradnak lassan-lassan.” A leírásból nyilvánvaló, hogy nem egyetlen tiszaverésről olvasunk, hanem fiatalkorában megfigyelteket örökítette meg. Erre utal a halászati törvényre való hivatkozása, mely az őrhálót tiltja. A törvény 1888-ban jelent meg. A 23 §. c. pontjára gondolhat, bár értelmezése vitatható. A törvény idézett helye ugyanis az állandó halfogó készülékeket tiltja, melyek a vízfolyás felénél többet zárnak el. Az őrhálót viszont nem tekinthetjük állandó készüléknek. De ez most már mindegy is. Helyileg „az örvényes helyeket” említi, ill. a tiszainokai örvényt. Az eddigi leírásokból arra következtettünk, hogy a bérlő a saját kishalászait hívta össze ilyenkor. SMJ szavaiból másra kell gondolnunk. Szerinte csongrádi és mindszenti kecések is jöttek, s nem valószínű, hogy ezek Singhofferék állandó részes halászai lettek volna. Az „állandót” azért hangsúlyozzuk, mert éppen a tiszai kecésekről tudjuk, hogy gyakran nem egy bizonyos bérlőnek halásztak meghatározott vízterületen, hanem több bérlő területén kecéztek át, s az előzetes megegyezés szerint leadták a gazdának járó részt. Ezt a „vendéghalászatot” támasztja alá az a rész, ahol a parasztbérlők tiszatörési kísérleteiről ír: a hazafelé tartó kecések félfogadása. A tiszaveréshez hasonló nagy halászat volt századunk elején a tolnaiak köcsögézése a Dunán, Baja alatt.8 Ebben az időben tolnai halászok bérelték a kalocsai érsekuradalomtól a környék halászatát. A visszaemlékezések szerint az 1904—10-es majd az 1924—34-es években a gazdák szervezték meg. Ha az idő engedte, karácsony előtt néhány nappal köcsögéztek. 5-6 laptoló, 50-70 kecés, a segítségekkel együtt 120-130 ember vett részt. A kecések 3-4 ladikot végeikkel összekötöztek, mindegyikben egy kecés ült, s a vízen keresztbe állva ereszkedtek, de eveztek is, hogy gyorsabban haladjanak. Hosszú kötélre kötött kövekkel zörgették ki a halat. Arra mentek, ahol a tuskók miatt nagyhálóval nem lehetett halászni. A kecések mellett és fölött jöttek a laptolók. Amit a kecések kizavartak és nem fogtak meg, azt a laptolósok kerítették hálójukba. Pörbölytől lefelé a bátai és a szeremlei partok alatt az Erősaljig köcsögéztek. A munka 2-3 napig tartott, ezalatt félévi bérletet is kifogtak, 45-50 mázsa halat. 1904-ben egy 270 kilós viza is zsákmányul esett. A fogás fele a bérletre ment, a másik felét osztották fel. Előbb a beszakadt hálók anyagárát fizették ki, a többi pénzt egyenlően osztották szét. Úgy tartották, hogy ilyen közös halászatnál nem válogathatja meg senki sem a helyét, mindenki munkájára szükség van, ezért jogos, hogy egyenlő arányban részesüljön a keresetből. A sikeres halászat előfeltétele volt, hogy egész nyáron nagy víz legyen, száraz ősz, mert akkor a hal kövér, elfekszik, valamint, hogy köcsögézéskor fent kissé áradjon. A zentai halászok is emlegettek hasonló halászatot, a „bumbázást” (bombázás). Karácsony felé, mikor már elrakódott a hal, kompániában kecéztek, 20-25-en álltak össze és 2-3 pirity (a dunai laptolóhoz hasonló, de kisebb háló). A kecekötélhez bedrótozva egy nagy követ kötöttek, ezt emelgetve verték ki a halat, a másik kezükkel sziklanyoztak (eveztek). 40-50 kilós harcsákat fogtak. Volt egy 800 m hosszú szakasz, leginkább itt bumbáztak. Ők a pénzt osztották el, egyenlő arányban, de a kárt külön nem térítették meg. A tiszaverés tulajdonképpen különböző halászati módok felhasználásával szervezett nagy halászat. Elemei a következők: tilalom, mesterséges halfészkek, rekesztés, hajtás, kecék, laptolók, kerítőhálók alkalmazása. Egyik sem új dolog. A vizek tilalom alá vétele jól ismert már az oklevelekből is. A földesurak saját vizeiket gyakorta tilalmazták és csak ősszel rendeztek egy-egy nagy lehalászást. A mesterséges halfészkek elhelyezése ugyancsak gyakorlat volt. Éppen a Tolna—Baja közötti szakaszon süllyesztettek bokrokat vagy gabonakévéket a mederbe (zaccolás).9 Akadó, akadótörés címen Herman Ottó Mesterszótárában a Körös mentéről említi a földdel töltött fűzfakosarakat, felszedésükkor az őrháló alkalmazását és a kecéket.10 A halfészkek, akadok alkalmazásánál a tilalom szükségszerű volt, hisz idő idő kellett ahhoz, hogy a hal odaszokjon. Rekeszhálókat, őrhálókat patakokban, folyómedrekben egyaránt feszítettek ki, különösen a kollektív hajtóhalászatoknál. A tolnaiak sleppelésnck nevezik azt a módszert, amikor a mellékág egyik végét lezárják 66
