Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Solymos Ede: Tiszaverés - köcsögözés
Sólymos Ede Tiszaverés — köcsögézés x JL tiszaverés, tiszatörés a legösszetettebb, legnagyobbszabású halászati mód. A lényege az, hogy a folyó egy szakaszát egész nyáron át tilalom alatt tartották, ősszel pedig az itt megbúvó töméntelen halat kizavarták rejtekhelyükből, és a környék összes halászának közreműködésével, különböző kis- és nagyhálókkal kifogták. Erről a hajtó-kereső-kerítő halászatról évekkel ezelőtt Szilágyi Miklós írt összegező áttekintést,1 és érdekes megállapításokat tett. Az első mindjárt az, hogy erről a néprajzi irodalomban általánosnak tekintett módszerről alig tudunk valamit. Ugyanis az első néprajzi leírást Ecsedi István készítette,2 aztán útirajzában szinte szépirodalmi szinten megismételte,3 évek múlva pedig összegező tanulmányában némileg már általánosította.4 A Magyarság Néprajza Ecsedire hivatkozva ugyancsak mint általános és jellemző fogási módot ismerteti.5 Szilágyi Miklós még találkozott Ecsedi által emlegetett Pócs István halászmesterrel, és tudta kontrollálni az adatokat. A Halászat 1914-es évfolyamában ugyancsak olvashatunk egy tiszaverésről.6 Míg Ecsedi Tiszaörvény határában látta, ez utóbbi Tiszakécskéről származik. Szilágyi még Tápén gyűjtött visszaemlékezéseket, és említett áttekintésében arra a megállapításra jutott, hogy a tiszaverés a bérlőhalászatra jellemző halászati mód, de nem egy bérlő találmánya, előzményei már ismertek másfelé is. Hogy most ismét elővesszük ezt a kérdést, annak az az oka, hogy egy korai leírás alapján további következtetéseket vonhatunk le. A Halászat 1917—18-as évfolyamaiban SMJ szignóval Singhoffer Mátyás József pesti halászmester és halkereskedő sorozatosan jelentette meg visszaemlékezéseit. Élvezetes leírásai néprajzi hitelességgel elevenítik fel a múlt század második felének és századunk elejének halászéletét, így egy tiszaverést is. Mint más írásaiból tudjuk, édesapja — később ő maga — a tiszai halászat bérlője volt évtizedeken át. Bérletéhez tartozott: Tószeg, Várkony, Vezseny, Cibakháza, Nagyrév, Ó- és Újkécske, Inoka, Kürt, Ug, Csépe és Sas határához tartozó Tisza. Minden községben volt egy halászgazda, aki felügyelt a halászokra. Újkécske volt a központ. Az 1870—-80-as években három tolnai halász — a Lampert testvérek — dolgozott náluk. Hálómesterek voltak. SMJ leírja a Tiszaverést is7. Nehezen hozzáférhető volta miatt, teljes egészében közöljük. „A «Tisza-törést» Tisza-verésnek is mondják több helyen, pedig se nem törés, se nem verés, hanem egyszerűen nagy halászat, amikor mindenfajta halászati szerszámmal halásznak, mennél többen, annál jobb. A halászok kiszemelik az örvényes helyeket, ott tavasztól késő őszig nem engednek halászni. Ellenben a nyár folyamán földdel megtöltött kosarakat süllyesztenek el az örvénybe. A kosarak körül leginkább a harcsák húzódnak meg, és hogy a nyáron keresztül nem zavarják őket, téli fészeknek is megtartják a helyet. Ha már a víz annyira lehűlt, hogy a hal beszünteti a táplálkozást, akkor esik fészeknek, amit a halász «bányának» nevez, és akkor veszi kezdetét ezeknek a tilalmas helyeknek a lehalászása. Legeredményesebb, ha már néhány dér is volt. Régen, mikor a Tiszának még bőségesen volt hala, mikor még az öregasszonyok is foghattak halat rostával, nagy dolog volt az ilyen Tisza-törés. Az egész környék ki szokott olyankor rándulni, hogy szemtanúja legyen ennek a nagyobb szabású halászatnak. Volt is mit nézni, ha legalább egyszáz ember vagy negyven csolnakon sürgött-forgott a vízen. 64
