Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Sztrinkó István: Kecskemét irodalmi néprajza

Apát za fing, Pater bajusz, Per kelt tekenös béka.

Aproléka szalonnával, röszölve a deréka,

Csiga biga Mandrutz kuku, Isnef ganéj, Martza fánk,

Sturutz tojás, kokus dió, Leppentyü, de attól szánk fog hagymás. . . (Császári Losi Pál: Három botsai pusztabéli juhászoknak együtt való beszélgetések)

Jókai Mór sok kecskeméti élményét tükröző regényében, a Hétköznapokban megemlíti, hogy a töltött káposzta helybeli neve szárma, a gyomorba töltött hurkáé pedig pálanya. Sántha György az 1930-as években írott versében, az Ebéd-ben az aratók ebédjeként említi a lebbencslevest, a Disznóvágásban pedig arról ír, hogy miután szalmával megperzselték a disznót, a gyerekek kedvenc csemegéje volt a friss, sózott, ropogós fül.

Csak szűk társadalmi rétegeknél ugyan, de a vadászattal szerzett hús is szerepet kapott a táplálkozásban. Nemcsak az úri vadásztársaságokra kell itt gondolni, hanem a tanyai lakosságra is, akik egy 19. század közepi leírás szerint orvvadászattal tették változatosabbá étrendjüket. „ .. . a tanyai kertészség, vagy tanyaszolgák, gúnynéven: gányók, legnagyobb számát teszik síkföldünk vadászainak. Mivel lőfegyverük nincs, csapdával, tőrrel vadásznak. Egy ily tőr 100-200 öl hosszúságú erős kötélhez alkalmazott igen sűrű dróthurokból állíttatván össze, gazos helyeken, facövekkel egyenes vonalban kifeszíttetett. A gányók tízen-tizenketten egy társaságban, a kifeszített tőrrel szemközt nagy félkörben ostorcsattogás és iszonyú lármával eszközlék a hajtást. A nyulak vaczkaikból fölveretve egyenest a tőrvonalnak irányzák futásukat...” (Gömöry Frigyes: Kecskemét és vidéke).

A kecskémét környéki pusztákon egészen századunk elejéig fennmaradt a pásztorok régies túzokvadászata. Őszi időben, mikor ónos eső esett, a nagy testű madár elnehezült, s így, bármennyire is éber állat, botok, karikások segítségével elfogták. Fejét, belső részeit eltávolították, majd megtöltötték. Ez „Nem állt másból, mint vagy három liter kölesből, jó kilónyi vékonyra szeletelt avas szalonnából; a zúzája, mája, szíve apró darabkákban került a kása közé. Fűszerül csak négy darab cseresznyepaprika és bors került bele. Hanem a sóval nem szegénykedett. .. legalábbis félmarokkal beleszórt.” Ezután kék agyagba tapasztva hosszú ideig sütötték, míg végre elkészült. (Kádár Lajos: Kolomp szól a ködből).

A kecskeméti városképet a 19. század elejétől az uralkodó templomtornyok mellett, egyre inkább a szárazmalmokat felváltó szélmalmok sziluettjei határozták meg. Mátyási versben állít emléket a szélmalmot építtető Bánó Jánosnak és a faragómolnár Zana Péternek, kik igen hasznos dolgot cselekedtek, mert:

Sokan, kiknek barmát szárazmalmok cserzék,

Vagy a bérlett őrlőt pénzen, munkán szerzék,

Áldhatjuk gazdánkat és mesterünket,

Hogy széllel forgóknak alkotott bennünket.

(Mátyási József: Kecskeméti Lakos Bánó Jánosnak újonnan épült szélmalmára)

Hosszú ideig, a 19. századi nagyarányú tanyásodásig, az átmeneti pásztorszállások mellett a pusztai csárdák voltak a határ legjellegzetesebb épületei. Bár elsősorban a romantikus történetek idealizált színhelyei ezek, mégis találkozunk a kecskeméti határ csárdáinak néhány realisztikus leírásával, s még a népi építőgyakorlatra is találunk adatokat. Az egyik legkorábbinak a 18. századi költő, Orczy Lőrinc, A bugaci csárda tiszteletére című verse tekinthető.

Négy rongyos fal, kémény, egy csikorgó ajtó, Bogárhátú fedél, nyitva mint akasztó . . .

61