Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Sztrinkó István: Kecskemét irodalmi néprajza

bérelt pusztákon folytatott külterjes állattartás a 20. század elejéig módosulásokkal ugyan, de mégis, szinte anakronizmusként fennmaradt Bugacon. Az állattartás egykori jelentősége, majd az „ősi” városközelsége, a divatos irodalmi irányzatok hatásán túl is, önként kínálta a téma megörökítését.

Kecskemét irodalmában elsőként Mátyási József költészetében találkozunk a 18. század végi, város környéki pásztorélet sok-sok jellegzetes elemével. Leghíresebb versében (Sorsával elégedő gulyásnak pásztori dalija) néprajzi hitelességgel írja meg a gulyás számadó életét. A jószágot bojtárok és komondorok segítségével őrzi az ingót, gatyát, süveget és szűrt vagy subát viselő számadó. Joggal mondhatja a subáról, a viselet legjellegzetesebb darabjáról a 19. század közepén Losonczi László egyik versében (Irigylik ...), hogy „Irigylik az új irhás subámat”, mivel ez nemcsak értékes, díszes ruhadarab volt. Védett az időjárástól, de használható volt bútornak: ágynak és széknek is. A gulyásdalban mindezt így verseli meg Mátyási:

Ázás ellen, ha zápor fenyeget,

Kifordítom a subámat szőrrel,

Ha látom, hogy nem lett semmi hibám,

Alám gyűröm borszéknek a’ subám,

Izék tűznél kenyeret pirítok,

Rá fanyársról szalonnát tsurdítok.

A szűr a pásztorkészség tároló helye, bekötött ujjábán tartják az acélt, kovát és taplót. A pásztor felszerelése kevés tárgyból áll.

Szobát, konyhát tartok a’ cserényben,

Al kenyerem szalonnám szekrényben,

Bográts Vödör Szolgafa Fakanál Egyebem, de több minekis annál.

Egy 20. század eleji novellából részletesebben is megismerhetjük a cserényt: „ ... a cserény elsősége: a négyszögletbe menő, embermagasságú, erős sövénnyel bekerített „konyha”, ahol nagy vasbográcsban fő a gulyáspörkölt”. (Bársony István: Csend). Ugyanitt olvashatunk az élelemtároló szekrénytől is. Az „ .. . elemózsiás taliga . . . tulajdonképpen egy góréformára befödött éléstár. Az egyetlen, a mi a pusztán rendes fedél alá kerül. Ebben tartja a számadó az egy hétre való eleséget.”

A pásztorok társadalmáról csak annyit említ Mátyási, hogy a számadó öt bojtárral dolgozik. Közülük a legalacsonyabb rangú, a legfiatalabb lehetett a tanyás, miként egy századforduló idejére szóló visszaemlékezés elmondja. „Az első két évben csak tanyásbojtár voltam. Én jártam be nénémasszonyhoz — ez a számadó felesége volt — a városba kétkerekű szamaras fogatommal elemózsiáért. Én tartottam tisztán a kunyhót és a környékét. Én főztem és rohantam az itatókútra vízért. Én gondoztam az aprójószágot is. (Kádár Lajos: Kolomp szól a ködből)

A 19. század végére, 20. század elejére a bugaci pásztorélet vált Kecskemét néprajza legjobban feltárt fejezetévé. Komoly szerepe volt a szakkutatók mellett mindebben Kada Eleknek is, aki a helyi és budapesti újságokba írt tárcáiban mutatta be ezt a világot.

A kecskeméti nép termelőmunkájának más ágait alig-alig örökítette meg a szépirodalom. Még a nevezetes szőlőtermesztésről is csak kevesen szóltak.

Moher Károly Tibold Márton című regényében ír a vacsihegyi előszüretről, amikor „ ... a korán érő termést szedték. Afféle korai szüret volt, az igazi még csak októberben szokott lenni”. Megemlít néhány eszközt is, így a garabót, puttonyt, átalvető kosarat, s ír a szüreti ételekről is. Elmondja, hogy a század elején Bácskából idekerült fiatalembert úgy tréfálják meg, hogy felküldik a padlásra böngéért. Pedig „ ... a bönge tövén felejtett maradék-fürtöt jelent és csak szüret után, novemberben zsákmányolják a gyermekek”.

59