Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Szilágyi Domokos: a metafizikus költő - Cs. Gyi- mesi Évával beszélget Szakolczay Lajos
miután a valóság folyton cáfolta eme világkép érvényességét. A világkép elvesztése nyomán maradó űr költészetében is érzékelhető, a Búcsú a trópusoktól e válság mély megfogalmazása. Utána soha többé nem válik politikussá, éppenséggel azért, mert metafizikus szomjúságát már soha többé nem fogják kielégíteni evilági ócska illúziók. És még valami. Ha ír is olyan verset, amelyet (kortársaiként vagy később) politikusnak látunk, sohasem olyan direkten politikusak, mint Kányádi versei. Helyhez kötött jelentésükkel együtt is, bárhol a világon és bármelyik korszakban, valamiféle módon egyetemes, emberi helyzeteket jelenítenek meg. Gondolok itt — persze, most átugrottam a kronológiát — az általam nagyon fontosnak tartott Gyöngyöm-társamm (a Fagyöngyben jelent meg, alcíme: Énekli egy rab prédikátor), amely fantasztikusan mély, bibliai szimbolikával is megjelenített kifejezése kisebbségi létünknek. — Ha a Búcsú a trópusoktól — miként említetted — egy válságkorszak terméke is, nyugodtan leszögezhetjük: már benne van az igazi, nagy Szilágyi Domonkos-i vers. Való igaz, A láz enciklopédiája mint kötetnyi versegész feszes kompozíció, ám a Búcsú a trópusoktól több költeményében is ott a világban is, és önmagában is kételkedő költőfilozófus. — Hogy valami válságkorszak terméke, egyáltalán nem jelenti azt, hogy a versek nem remekművek. Éppenséggel a válság váltja ki belőle, szellemi és formai vonatkozásban, a magas teljesítményt. A Búcsú a trópusoktól tudatosságához nem férhet kétség: a kötet egymással szoros kapcsolatban álló versek füzére. Úgy is fölfogható, mint egy nagy szellemi dráma hat pontja: egy költői Ember tragédiája. Ami szerintem így, ezen a címen, az „Ember tragédiája”, méltó a madáchi drámához. Lévén, hogy a hat költemény valamilyen módon mind kapcsolódik az abszolútum problémájához. Hogy Szilágyi Domokos metafizikus költő, nem azt jelenti, hogy istenes költő, nem azt jelenti, hogy metafizikus érdeklődése vallásos jellegű, hanem azt, hogy az abszolútum problémájára keres választ. Kiábrándulván az evilági eszményekből és az evilági abszolútumnak tételezett értékekből, most tagadni kezd minden abszolútumot: de ahhoz hogy megtehesse ezt, először szembe kell néznie vele. A Haláltánc-szvit (a kötet első akkordja) a legteljesebb, és költői szempontból talán az egyik legigényesebb megközelítése ennek a problémának. Ez a verskompozíció — mert ettől a pillanattól kezdve verskompozícióról lehet beszélni — már a Bartók Amerikábannal megkezdődött, de talán ebben a kötetben nyer igazán értelmet ez a szó. Az itt közreadott verseit — de különösen a Haláltánc-szvitet — a költő nem elmondásra szánta. Nagyon kevés kivétellel (Napforduló, Kényszerleszállás, A próféta ) nem pódiumra születtek. Az Ez a nyár vagy a Hogyan írjunk verset, és természetesen a Haláltánc-szvit, grafikai képükkel is tüntetőén újszerűek, s alighanem ezért nem tudta őket befogadni a korabeli közönség. E kötet montázsversei arra bizonyítékok, hogy Szilágyi Domokosnak megszűnt az egységes költői énje, s ezzel együtt megszűnt az egységes költői nézőpont érvényesítésének igénye. A formai újdonság meg abból vezethető le, hogy beállt a nézőpontok többszólamúsága. A nézőpontok — talán így is mondható — többszö- gűsége. A szövegintarzia bizonyos részei önmagukért beszélnek. Ők maguk képviselnek egy-egy nézőpontot, a szövegintarzia másik rétege egy másik nézőpontot, és így tovább. A Haláltánc-szvit az a rendkívül tudatos versépítmény, amely bármennyire próbára teszi is az olvasót, a legjobban tud megfelelni ennek az újszerű költői igénynek. Azaz a költő saját kételyeit úgy tudja a versben megjeleníteni, hogy ő szinte meg sem szólal. Mintha a nézőpont, az egységes költői nézőpont kivonult volna a versből, és átadta volna a helyét más nézőpontoknak. És még valami. A költő olyan igényt támaszt az olvasóval szemben — ezért mondom kihívásnak a Haláltánc-szvitet —, hogy az ember kénytelen maga választ adni az alapvető dilemmákra. Azzal, hogy nyitva hagyja a paradoxont — hogy ti. van-e a történelemnek értelme; hogy milyen kegyetlen dolog az, ha bűnös és áldozat, hóhér és áldozat egyaránt el van ítélve; hogy Isten részéről nincs kímélet, nincs kegyelem — eltűnik a különbség az érték és az értéktelen között. A mély, tragikus iróniának az eredménye, hogy ebben a világban kiegyenlítődik a pozitív és a negatív, hogy a költő már nem lát olyan pozitívat, ami kárpótolná az értékveszteségért. Nos, innen ered a saját költői szerepébe vetett hitének a megrendülése. Ha tehát nincs pozitív cél — amely biztos archimédeszi 44
