Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Barabás Jenő: Belső-ázsiai néprajzi kapcsolataink
Barabás Jenő Belső-ázsiai néprajzi kapcsolataink X JLnnak a hatalmas területnek a központi részében, amelyet Belső-Ázsiának, vagy Közép-Ázsiának szoktak nevezni, a magyarság sohasem élt. Még akkor is érvényes ez a megállapítás, ha elfogadjuk Ligeti Lajosnak azt a megállapítását, hogy a középkor folyamán életforma szempontjából Ázsia nyugati határa a Volgáig terjedt. (Az ismeretlen Belső-Ázsia 1940.) Legfeljebb úgy pontosíthatjuk a fenti megállapítást, hogy elődeink időszakonként a két kontinens határvonalától keletre és nyugatra egyaránt felbukkantak. Vannak ugyan olyan nézetek, amelyek őseink korai lakhelyét az Altáj-Szaján nyugati lejtőin, a Turáni Alföldön, a Dzsungáriai-kapu táján, az Ili folyó mentén stb., tehát Belső-Ázsia szívében feltételezik. Ezeket a véleményeket a kutatók többsége nem fogadja el, de a magyar történet szempontjából Belső-Ázsia jelentősége nem annak a függvénye, hogy hol volt az őshaza. Abból kiindulva, hogy a magyarok legkeletebbre csupán Észak-és Belső-Ázsiának a nyugati peremén jártak, mégis Belső-Ázsiának a magyar múlt megismerése szempontjából két vonalon is kiemelkedő jelentőséget kell tulajdonítani. Az egyik az, hogy amikor ugor elődeink érintkezésbe kerültek e terület népeivel, főleg pedig akkor, mikor délebbre vonultak, egy új kultúrkörbe, egy lényegében belső-ázsiai keletkezésű lovas-nomád műveltségi zónába kerültek. Ez az esemény szinte a közelmúltig kihatóan rányomta a bélyegét életviszonyainkra. így a magyar múlt nehezen érthető meg a lovas-nomádok életének ismerete nélkül, műveltségi kapcsolataink a múltban szorosan fűződtek Belső-Ázsiához. Az ismerkedés másik serkentője az, hogy az itteni sztyeppén az ugorok másként beszélő, számukra alig ismert népekkel, főleg törökökkel és irániakkal találkoztak, velük bizonyos mértékig etnikailag is keveredtek. Hatásuk nemcsak a létfenntartásban, a nyelvben, költészetben, zenében, tudatvilágban, dísznövényművészetben mutatható ki, hanem a külső megjelenésben, antropológiai tekintetben is. A mai Belső-Ázsia természetesen nagyon megváltozott. Nyugati része teljes egészében a Szovjetunióhoz tartozik (Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Kirgizia, Kazahsztán), keleti tájai Mongóliára és Kína nyugati területére terjednek ki. Az egykori nomád élet megszűnt, bár ennek bizonyos csökevényei, esetleg a félnomád jelleg helyenként napjainkig is megfigyelhető. Momisuli Baurdzsán, a jeles kazah író „A nagy család” című életrajzi ihletésű regényéből képet kaphatunk a közelmúlt helyzetéről. Leírja a szerző, hogy gyermekkorában télen agyagból vert házakban húzódtak meg, de ahogy a tavasz beköszöntött, az állatokkal együtt a nem távoli (10-15 km) legelőkre vonultak, s a hideg beálltáig jurtájukban lakva, ott is maradtak. A lakóházak mellett volt kevés szántójuk, s azért is távolibb legelőre kellett hajtani a jószágot, hogy a vetéseket le ne tapossák. Augusztusban visszatértek arami és a levágott gabonát elnyomtatni. Búzát és kölest termeltek, ez utóbbiból készült alkoholos italuk, a boza, amelyet Magyarország egyes részein ugyané néven ismernek, bár nemcsak kölesből, hanem más növényekből, vagy fák nedveiből is erjesztették. Táplálékuk nagyobb része állati termékekből került ki. Különösen fontos volt a tej és többféle tejtermék. Momisuli Baurdzsán említi azt, hogy a kazakoknak buggyos bő nadrágjuk volt, amit sarovari-nak neveztek. A 17-19. században a magyar népviseletben is felbukkan hasonló néven egy nadrágféle, így pl. Kecskeméten is. A szóegyezésből azonban nem szabad semmiféle kazak—magyar kapcsolatra gondolni, ez vándorszó, amely több eurázsiai 68
