Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Varga Zoltán: Rigómezei harangok
nyíre csak az egyik fél élhet. A másik inkább csak védekezik ellene. Erőszakkal vagy erőszak nélkül, de úgy, hogy a „hatalmi oldal” a nem erőszakos megnyilatkozásokat is erőszaknak érzi, minimum erőszakkal való fenyegetésnek. S az ilyenkor mindig érvényben lévő kettős mérce alapján igyekszik is azt így bemutatni. Amiért is a rigómezei erőszak mérlegét felállítani semmiképpen sem könnyű. Ablakomon át az áltavaszi ragyogásba kitekintve alkalmasint reménytelen is. Ámbár az albán fél ilyen megnyilatkozásairól jobbára azután szaporodnak fel csak a híradások, hogy 1981 viharos, de gyorsan elcsituló tavasza után kimondatott: márpedig Kosovo Köztársaság a jugoszláv államon belül sem lesz, ennek emlegetése egyenlő az „ellenforradalommal”. Csak hát ugyan miért? Azért talán, mert az albán nem szláv nép? .. . Mindenesetre az albánság hajlamossá válik ezt hinni, alighanem ezért is üti fel körében a fejét az „etnikailag tiszta” Kosovo elképzelése. Túl nagy toleranciáról aligha tanúskodóan, de hát egy fejlődésben lévő, önérzetében magát mélyen megbántottnak érző, és ugyanakkor többségében elmaradott népesség rendszerint tudja, hogyan tegye magát elviselhetetlenné azok számára, akiket el akar űzni. Logikus következményként váltva ki az országos viszonylatban „többségi”, helyiben „kisebbségi” szláv lakosságból mindenekelőtt hisztérikus házitűzhely-féltő reagálást, ám egyben hatalmat is, védelmet követelőt, rendcsinálást sürgetőt, na meg a heroikus és fegyverkultuszra hajló hagyományoknak megfelelően, fegyverkezőt is. Amellett, hogy az erre rárakódó ideológiai burok alapvetően misztikus, ősi földet és bölcsőt emlegetően patetikus, ortodox arany- füsttel borított, tömjénillatú. És cirillbetűs — beszélgetőtársamat külön is idege- sítőn: el akarják szigetelni magukat Európától, állapítja meg nem kis keserűséggel. Ami viszont engem illet, másvalamire bukkanok itt, megint csak a magyar történelmi tudat számára nagyon is déjá uw-nek tetszőre. Nevezetesen a hálátlanság emlegetésében, mivel hát való igaz, a háború utáni jugoszláv állam, ellentétben a háború előttivel, a kosovói albánság számára az oktatás és művelődés egész rendszerét kiépítette, egyetemet létesített és albanológiai intézetet, elképzelhető, hogy egyfajta „intellektuális vízfejet” is létrehozva — sokban arra emlékeztetve, hogy az első szlovák-, szerb- vagy román nyelvű könyvek és folyóiratok a valamikori magyar állam területén születtek. Úgyhogy most, íme: ez a köszönet.. . Mintha bizony ez a leválási folyamat nem lenne elkerülhetetlen és természetes. Mintha a hálátlanság emlegetésének lenne értelme. Vagy mintha a tanulság levonása, kellett nekünk ezeket emancipálni, nem lenne eleve téves. Pedig ez is hangot kap. Mindannak kapcsán, ami történik. Aligha a túlzott politikai előrelátás következtében. Nem mintha temetők feldúlása, műemlékek megrongálása elintézhető lenne kézlegyintéssel. Akárcsak a nőkön elkövetett erőszak sem — ha ugyan az erről szóló hírek mindig igazak. Bármennyire ismert legyen is, hogy az ellenségnek tekintett fél asszonyainak és lányainak „meggyalázása” különleges kéjnek és elégtételnek számít. Magukat elnyomottnak tekintőknél különösképpen — etnikai konfliktusban ugyanúgy, mint az „osztályharcban”. Ámde a hatalmi helyzetükben magukat veszélyeztetve érzőknél ugyanakkor tárgya is a rémlátó fantáziának, egyben pedig recept is vádak koholására . . . Mindenesetre a nem szerbiai sajtó meglehetős szkepszissel tekint az erről szóló hírekre, kézenfekvő asszociációs alapon nevezve ilyen vonatkozásban is a Jugoszláviában élő albánokat az ország négereinek. Más szempontból nézve is persze. Mivel a szórványaiban 9
