Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Szakolczay Lajos: „Olyan csendesen jársz, mint a halál” - Beszélgetés Nagy Máriával
okozta agyhártyagyulladásban halt meg. Nagyon kikészítették. Arról volt szó, hogy szeptember végén lemegy Alsótömösre, szanatóriumba. Nem akart egyedül menni, kért, menjünk együtt. Egyenesen Vásárhelyről. Két bőrönddel, meleg holmival felpakolva mentem Vásárhelyre, hogy másnap utazunk Tömösre. De Szisz másképp döntött. Amíg Csíky Csaba, az orvos a szanatóriumi beutalót kiállította, úgy, mint amikor a rossz tanulót megszidják az anyja előtt, mondta, hogy hát bizony Szisz nem jól viselkedett. Valószínűleg kijárt a városba és akkor ivott is. Szörnyű kínos volt, mert én nem voltam mumus, akivel ijesztgetni vagy zsarolni kell a rossz gyermeket; olyan primitív „na most megmondalak” ízű helyzet állt elő. Csaba már kiment a szobából, és akkor mondta Szisz a foga között, hogy megyünk haza. Ennyit. És hazajöttük. Ez szeptember végén volt. Aztán megjött az édesanyja is. Amikor Mama itt volt, akkor a kolozsvári rokonokhoz mindig elmentünk együtt. 27-én, október 27-én szerdán reggel a nyomdában volt dolgom, onnan déltájban hazaszaladtam. Mama elég feldúltan jött-ment, majd bevonult a szobájába. Kérdeztem Szisztől, mi történt? — mind a két kezével intett — jellegzetes mozdulata volt —, halkan mondta, hagyd, a régi. Nem kérdezősködtem tovább; aztán pár perc múlva Mama előjött, Szisz is bement a szobába, leült a dívány szélére, Mama az ablaknál állt. Nem beszéltek semmit. Nekem vissza kellett mennem a nyomdába, fél egy lehetett. Mondtam, nekem még van egy órányi dolgom, hamar visszajövök. És akkor azt kérdezte Szisz, menjek veled? Azt mondtam, maradjon csak, mert nagyon hamar végzek. S elrohantam. Valóban hamar térültem, 2 óra lehetett. Nem volt otthon, csak Kata, egyedül (nem vittük óvodába, mert lázas volt). Nagyon csodálkoztam, hogy a gyerek ott van egyedül. Kérdem, hogy Domi bácsi hol van? — Elment, az mondta, mindjárt jön. — Gondoltam, kiment az üzletbe. — És Judit nagymama hol van? — Ő is elment. Akkor nem kérdeztem, ki ment előbb, ki utóbb. Fél óra eltelt, és Szisz nem jött, még egy fél óra, egy óra, Szisz nincs. És négy-félöt felé megjött Mama. Kérdem, mi van Szisszel? — Nem tudom, majd előkerül. — De mama, mi történt? — Nem történt semmi. De nagyon ideges volt, és .. . és .. . Most már én sem bírtam a nyugtalanságommal. Gondoltam, összeszólalkoztak valami apróságon, Szisznek fél szó elég volt, egy nézés esetleg. Leszaladtam, telefonáltam Csíki Lacinak, legyen szíves nézzen körül, nincs-e valahol Szisz, mert itthon nincs, elment, keresem. Később újra leszaladtam a köztelefonhoz. Akkor még nem volt telefonunk — megkaptuk már a telefonszámot az értesítéssel, hogy két hét múlva szerelik, Szisz megpendülve tervezte, hogy fél Európát körbetelefonálja, kerül, amibe kerül. Thinsz Gézát Stockholmban (ott szeretett volna lakni), Oslóban Sulyok Vincét, Szépfalusiékat és Czjzekné Tolda- lagi Évát Bécsben. Egyébként a nyomdából, amikor velem volt, sokszor fölhívta Méliuszt egy kis csevegésre. Később mondták, hogy többen is elindultak és keresték Sziszt. Én egy percet sem aludtam, le sem vetkőztem, minden autóbúgásra felugrottam s az ablakhoz rohantam, hogy nem ő jött-e meg egy taxival. Hajnali fél öt körül, amikor már nem tudom hányadszor ugrottam az ablakhoz, és persze akkor sem taxi volt, az az érzés nyilallt belém, hogy Szisz nem él. Még egy gondolatnyi idő sem volt; és akkor kezdtem: csak erre nem gondolni, csak erre nem gondolni —, és aztán így ment péntekig. Pénteken kaptam meg a levelet, amit itt adott föl a postán; kora délután adhatta föl, és pénteken délben kaptam meg. A búcsúlevele volt. Kolozsvár, 1990. jan. 30. Szakolczay Lajos 73
