Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton

Mégiscsak bementem. Persze, harmadmagammal. Nem is vár az, csak kastély, épült: Anno 1735 — ott áll a bejárat felett. Szép vörös falak, zöld bádogtető — összevissza két emelet — hát mégiscsak Manasija az igazi.

Belül, a falon dombormű: Shakespeare. Hiába, no: kicsi nemzet, nagy mitológia. — Az udvar négyszögű, a várárok hídján jutunk be. Lássuk a látnivalókat. Szabályos sightseeing. A kazamaták előcsarnokában, a vöröstégla-padlón két fiatal csücsül, a lány jobb lába a fiú ölében. Várunk, amíg csoportunkra kerül a sor. (4 kemény koronát fizettünk fejenkint. Egyedül Norvégiában van meg az a jó szokás, hogy múzeumokban stb. nem kell belépti díjat fizetni.) Félóránkint engednek be. Addig a falakra, oszlopokra karcolt neveket böngésszük. Kedves, hogy némelyik a címét is megadja. De előfordul itt Adolf Hitler is, ismét csak (1. Bécsben) Richard Nixonnal társítva. Az idegenvezető hölgy valami elképesztő angolsággal magyaráz; jómagam azt hittem, dánul beszél, Erik figyelmeztetett rá, hogy mégsem. Annyit ki lehetett venni, hogy az egész labirintus föld alatti kaszárnyának, gyakorlótérnek és börtönnek épült 1574—84 között, II. Frigyes idejében. El lehet veszni benne. Legérdekesebb a börtön: háromszög alakú lyuk, ráccsal elzárva. A büntetés súlyossága szerint a páciens naponta hátrább szorult a szögletbe, mert a rácsot bennebb tolták, azaz — gondolom — keskenyebbel helyettesítették. Ezt — a matematikusok utólagos engedelmével — Bolyai-effek- tusnak neveztem el. Ti. Bolyai Farkas jegyezte föl fiáról, Jánosról: „Öt esztendős” kora tájt „házmeszeléskor azt mondja, hogy már a ház kisebb lesz s utoljára a házba nem férünk el.”

Végigszaladunk az első emelet királyi lakosztályain, majd a másodikéin. Mit lehet látni ilyen rohanásban? Sok festmény, mennyezetkép; deszkapadló — és a kandallókban fűtőtest. Erikkel még a tengerészeti múzeumon is végigrohantunk (Ági, úgy emlékszem, unta már a banánt, joggal), és körülbelül azt láttuk, amit a világ bármelyik tengerészeti múzeumában láthatnánk, ha rávinne az ördög, hogy megnézzük. (Hiába: kezdő külföldjárók voltunk. Jobban mondva én. Erik viszont lelkiismeretes.)

Hamarosan indulnunk kell Svédországba, Hälsingborgba. Nincs kenyerünk. Megállunk egy kenyérüzlet mellett, kiugróm, vásárolok egy puha meleg fehér és köménymagos kenyeret, drága, nekünk minden drága — ez vagy négy koronába

került.------3/4 3-kor kell indulnia a REGOLA nevezetű komphajónak, de késik

öt percet, akár a DEUTSCHLAND. Várakozás, izgalom: mit szól majd az önindítónk. Aránylag kedves volt.

Hálsingborg felé. Jól látszik a helsingori kastély, ránk szegezett, ócska ágyúival, piros faköpönyegekkel a szögleteken — ezekben félig civil, félig egyenruhás fiatalemberek őriznek nem tudom, mit. Most jól kivehető a kastély: egy kis gótika, egy kis reneszánsz és sok barokk. Finomvegyes.

Ezen a hajón nem eszünk. Először is kitapasztaltuk már, másodszor nem vagyunk éhesek (vagy nem nagyon), harmadszor Hálsingborg egy köpésnyire leledzik — három után tíz perccel meg is érkezünk. A vámon semmi. Négy óra táján bolyongunk a Hálsingborg környéki falvakban, keressük a göteborgi (ejtsd: jöteborg) utat. Egy cukrászda előtt megállunk, megint én lépek ki, ám kiderül, hogy a kisasszony jobban tud németül, mint angolul. De azért rátalálunk a kivezető útra.

40