Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton

—45 között a német Wehrmacht katonája, „ im Fronteinsatz auf der Krim,

auf dem Sandschek und im Prag”, mindenütt tolmács és haditudósító. Jugoszláviai kalandjairól nem ír, szóban mondotta el. Ti. ott is tolmács volt, de — mint mesélte Aumühlében — „lélektani háborút is folytatott: Tito nevében írt röpira- tokat. Emiatt aztán lecsukták: Jugoszláviában, Sremska Mitrovicában ült 1945. augusztus 6-ától 1952. október 31-éig — ez testvérek között is több, mint hét év. (Azt mondja, azóta minden esztendőben meghívják a belgrádi író-parádéra.) Ott, a börtönben ismerkedett meg a falakkal — fejben írta verseit, Der immergrüne Stein c. kötetének mindegyik strófája így kezdődik: DIE WAND SPRICHT SO. írószert persze, nem adtak.) Előbb öt hónapot töltött magánzárkában, majd kettőt sötétzárkában.

1956 óta a hamburgi egyetemen a magyar nyelv és irodalom lektora. Beszélni beszél, elég folyékonyan, írni azonban igen mulatságosan ír. Például: „Testvérem, öccsém, szeretett Domokosom! . .. Kaptam egy meghívást — délnémetországból — hogy tartsak egy olvasást a verseimből. Én pedig soha egy verset véglegesen végezhetek ... És akkor elutaztam és a rendetlenül összecsomagolt papír-’cókmók’ között a jelien vendégek előtt véletlenül, vállasztás nélkül még is valamely verseket kikerestem és pompás (!) eredménnyel olvastam..., olvastam, . . . olvastam hangosan, kiabálva vagy csendesen, óvatosan és ájtatosan (ahogy éppen bírtam, mivvel előbb még egypár sváb pállinkát kiittam). Hát, a hallgatók csak úgy bámultak és vigyorogtak — vagy örültek. Szintén kértek, hogy meghaggyam nyomdtatni a verseimet.. ., hogy a közönség megtudja, milyen ’nagy’ költő vagyok. Nem tudom, hogy e röhögjek vagy szégyelem magamat” s í. t.

Másnap átköltöztünk Hansékhoz. Szalonnasütés este az udvaron, pertu és amit akartok. Hans elárulta, hogy fő kereseti forrása: tolmácsol a törvényszéken, 30 márka órabér. A Sankt Pauliban (kikötő- és kurva-negyed) mindig akad valami zrí a szerb vendégmunkásokkal.

Estefelé hármasban — Ági, Erik meg én — ellátogattunk a kikötőbe. (Hans utóbb nagyon sajnálta, hogy nem vittük magunkkal.) Valamelyik hajó-kocsmában Erikéit kagylovakat meg hasonló tengeri ehetetlenségeket ettek. Utána a Herbertstrasse: a tujvák utcája, deszka-labirintuson lehetett bejutni csak. Kiírva: fiataloknak tilos. Persze, mind csak fiatalok járták. A tujva nénik — legtöbbje egy szál harisnyakötőben — a kirakatban ülnek, cigarettáznak. Marha drága, valami 80 márka egy óra. (Azóta bizonyára több.) Ági, szerencséjére, nadrágban volt; mert az idelátogató hölgyeket le szokták önteni, ne is mondjam, mivel.

A szomszéd utcán üzlet, kirakatában Vilmos császári vaskereszttől a hitleri horogkresztig minden. Hát erre nem dobjuk ki a pénzt.

Söröző: 2 márka egy üveg sör. Ennek fejében végignézhetsz színes, néma, illedelmes pornográf keskenyfilmeket, míg meg nem unod. Például: meztelen hölgy az ágyon — csak a felsőteste látszik —, vár, vár, majd telefonál, a pasas nem jön, erre vesz egy banánt, és két édes keblét cirógatja. — Más: rajzfilm: Hófehérke és a hét törpe (rajzfilm). Hófehérke mossa egy tálban a micsodáját; jön a hét törpe, harcrakész pénisszel stb. Unalmas. Kihörpintjük söreinket, megyünk.

Hamburgban tört rám első ízben a honvágy. Nem is honvágy volt, inkább valami ijedelem-féle: 3000 km-re hazulról — és még tovább. Mi lesz ebből, uramisten? Hogyan tovább és hogyan haza? — De ez csak megérkezésünk estéjén; aránylag hamar elmúlt.

34