Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton
Megjött Helga akkori pasasa is; mi már elmenőben voltunk. Valahogy magunkra maradtunk; ő ebédelt, s közben váltottunk egy-egy szót: honnan-hová stb. Az a hír járta — később valótlannak bizonyult —, hogy Willy Brandt megbukott, a Bundestag nem szavazta meg az évi költségvetést. De most mindez nagyon távol esett, nem tudott érdekelni igazán (engem legalábbis). Ennyit tudtam meg az akkori „fataler Mann”-tól (Helga M.-et emlegette így előző este). Előző éjjel, hazatértünk után (Ági már aludt) nagy vitánk (szalmacséplésünk) volt Erikkel a németek bűntudatáról. Azt mondja, nem akarták énekelni a diákok a Loreleyt, mert az egész múltat megtagadják. Ezt, persze, a visszájára is lehet fordítani, hiszen a Loreleyt mégiscsak egy zsidó írta. Magát a dalt Hitlerék sem tudták kiirtani: népdalként szerepelt. — Szerintem azonban a tömeg soha, sehol sem érez bűntudatot. Hát még ezek a gyerekek. Mindjük háború utáni születés. Akadhat egy-egy lelkiismeretes; hanem a nép, az elfogadja azt, ami van. Virslit eszik, sört iszik a butulásig — de hagyjuk a régi dolgokat. Azt hiszem, Erik most mindent belemagyaráz a dolgokba. Minél több ember, annál kevesebb felelősség esik az egyénre. Most gyámkodnak fölöttük, négyfelől is (mindkét Németországot ide számítva); de maradjanak csak magukra, Wotan azonnal elősündörög. Göttingába kellett elmennem, hogy megtudjam a farkasvakság román nevét (nem az orvosit, az nemzetközi: hemeralopia): orbul gäinilor. Ócska igazság, hogy ha hazádat megismerni akarod, eredj külföldre. — Mi is eregeltünk, négykor, Hamburg felé. S mivel majd úgyis át kell vágnunk a frízek földjén, Helga mutatott egy népszerű és olcsó könyvecskét: Ostfriesiche Witze (Nyugat-Néme- tországban alighanem ezek helyettesítik a zsidóvicceket). Már csak egyre emlékszem: hogy aszongya, a polgármester végigmegy a főtéren, és átkiált a szemben lévő suszteráj ajtajában ácsingózó mesternek: — Boldog új évet kívánok, majszter uram! — Mire emez: — Ellenkezőleg, bíró uram, ellenkezőleg! Elhaladunk Hameln mellett — köztudomású, hogy innen csalogatta el sípszavával ama hoppon maradt patkányirtó a polgárokat Brassóba. Jó nagy út lehetett gyalog. De, úgy látszik, egyesek itthon maradtak. Öt órakor érünk a síkvidékre. Helsingorig most már ilyen tájon haladunk. Sötét este, mire Hamburg peremére érünk. Rengeteg csatorna, rengeteg kőolajfinomító. Innen még vagy 20 km a városközpont. Megállunk egy motel előtt, de túl előkelőnek találjuk. Hát megint keringélünk a finomítók, majd a vizek között, autónyi keskenységű aszfalt-csíkokon, Wilhelmsburg, Stillhorn stb. felé; el is tévedünk, mellékúton visszakanyarodunk a motelhoz. Van háromágyas szoba: hideg-meleg csap, zuhany nincs, hamutartó nincs, egyetlen fogas, egyetlen vállfa, nincs szekrény sem, közös budi a folyosón, 40 márka. Hát ez rossz fogás, de secko jedno. Nyolc óra. Rengeteg erdők — német erdők! — között vezetett ide a sors meg az autópálya, mely utóbbin hemzsegtek az amerikai katonai kocsik. Közben benzint kellett vennünk, de mindenütt 63-64 pfennigbe került litere. Sok. Letértünk egy faluba, hátha ott olcsóbb. Egy udvaron parasztgazda, hároméves-forma kislányával. Kiszólok az ablakon: — Wo finden wir eine Tankstelle, bitte schön? — Magyarázza, hogy forduljunk vissza, aztán jobbra, aztán egyenesei előre, aztán . .. stb. Látva értetlen ábrázatunkat, azon papucsosan beugrott a Volkswagenjébe, gyerekestül, hogy majd elvezet. (A kislány élvezte a legjobban, folyvást a mi Trampel Volgánkat bámulta, még nem látott ilyen állatot.) — A benzin ott sem volt olcsóbb. 30
