Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton
Másnap, szept. 22-én reggel hatkor ébredtem. Az elvtársak másik csoportja még édesdeden aludt. Elindultam, hogy megkeressem a postahivatalt. (Hol kapható bélyeg a trafikban, hol nem. Itt nem.) — Nos, nappali világításban meglehetősen szemetes a város. Ballagtam, jó messze volt a postahivatal; útközben kirakatok: piros, zöld, hupikék lakkcipők. Valószínűleg hímringyóknak. — A posta jó messze, túl az állomáson. Ha már benne vagyunk, nem hagyjuk annyiba — elmentem a postára. Egy óra. Visszakerülvén, Erikék épp reggeliztek, azaz kávéztak. De volt még szalámi, vaj, kenyér, sajt, sonka, disznófősajt, lekvár, tojás, paradicsom, tejszín. Sűrjen kértem a bocsánatot, de nem tett szemrehányást senki. Erre bevágtam a reggelit, és kértem ein Glass weisst. Azzal fizettünk, hogy most megyünk városnézni. Hát milyen pofátlan a német (ne általánosítsunk, itthon is előfordul); majdnem két márka borravalót adtam neki (két pohár borra is telik belőle), s jő vissza két perc múlva, hogy a borom árát kifeledte. Hát fizettem. Megkérdeztük, messze-é a belváros. — Jaj, nagyon messze. — Mégis körülbelül? — Gyalog úgy húsz perc. A Volga Szent Kanut-temploma mellett vesztegelt (vagy csak megállottunk, hogy megnézzük a templomot, úton a belvárosba, úgylehet; mindegy). Régi, kicsi katolikus templom, 1063-ból. Oldalán, rács mögött szoborcsoport — ahogy Szabó Magda mondaná: állati vicces fölfogásban —: Krisztus imádkozik az Olajfák hegyén, az apostolok (három alak) alusznak. Péter (kardosán) könyvre könyökölve gyökönt. Mielőtt a kakas megszólal, háromszor fogja megtagadni Mesterét. Szerintem a Mester a hibás, ő ültette a bolhát a fülébe. S Péter nem tudott ellenállni neki. Tovább. Erik kievickél a kocsik közül, s egy parányit megkarcolja egy Volkswagen lökhárítóját. A kocsi tulajdonosa nincs ott, ám ott terem a szomszéd kocsié, előkeríti kollégáját, nagy hajcihő, tíz márka ugrik a — legfönnebb — kétmárkás szépséghiba mián. De a külföldi fogja be a száját és fizessen. Be a városba. Sok kocsi, sok kerékpár (háziasszonyok s egy apáca is). — A dómban éppen porszívóznak, de bennünket főként a híres Bambergi Lovas érdekel (némelyek szerint Szent István). (1.230 körül, mondja a tájékoztató. Azt hiszem, életnagyságú, bár eléggé magasan van és kisebbnek látszik. No, de végre egy lovasszobor templomban! A német szerint: „Idealbilds des christlichen, mitteralterlichen Königs und Ritters”.) Ám legyen. Sokkal érdekesebb a bejáratot őrző, fekvő oroszlán, homokkőből, ahogy nézem, mert az idő jócskán és jótékonyan megkoptatta, afrikai néger szoborállathoz hasonlatos — vagy, ha úgy tetszik, impresszionista alkotáshoz, de talán éppúgy expresszionista is lehet —; Ági mindenesetre lefényképeztette magát mellette. Az óváros szép. Sajnos, nincs több időnk Bambergre. Hiába a Bamberger Zeitung épülete (1807—8-ban Hegel szerkesztette a lapot) itt fejezte be A szellem fenomenológiáját is); hiába a híres zenekar — rohanás, rohanás, pillantgatnánk jobbra-balra, de tizenkettőkor már a Majnán robogunk át, itt letérő Fulda— Göttinga—Kassel felé, sok-sok fenyő és tölgy között. Erik eleinte hajt, hajt, azután Áginak nyafog: — Kell nekem az a kis dioptria (rövidlátó), avagy danol: — Te vagy a dal az éjszakában, te vagy a cikk a Népszavában; avagy: — Úgy szeretem én magát, mint Gömbös a Népszavát. Valaki adott kölcsön egy ködszemüveget, most ezzel dicsekszik. — Hadd lám — mondok. — Ági ideadja. Csakugyan: borús időben is úgy látni vele, mintha 26
