Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton

Útközben letérünk egy faluba (Garching), megnézetni a motort, mert valahol elfolyik a benzin, s a hűtővíz erősen melegszik. Vérfagyasztó szirénázás fogad.

— Ez meg mi? — kérdi Erik. — Ilyen a nímöt, nem bírja sziréna nélkül — mondok. Utóbb kiderül, hogy próba-riadó (Proben-Alarme) volt. De azért mégiscsak ilyenek. — Te vagy az utolsó német — mondotta Ági számtalanszor szülőatyjának. És aligha tévedett.

Nos, a javító vállalat mellett egy kocsi roncsa, beültetve virágbokrokkal. A FI- NA-tulajdonos azt mondta, hagyjuk ott a kocsit, holnapra megjavítják. Tovább az ARAL-hoz. Itt már van remény, sőt, szerelő is. (Erről jut eszembe: hogyan tudnak megélni egymás mellett a német benzinkutasok? Pl.: itt egy ARAL: a benzin litere — oktánszámú 90, tehát ez a legolcsóbb, ez a Volga egyik előnye; másik: hogy nem tanácsos összeütközni vele, mert tör, zúz és gázol, mint egy tank

— nem 60 pfennig, isten őrizz, hanem 59,9. Kétszáz méterrel odább egy BP

— benzin-petróleum; mi Bodor Palinak becéztük —, ott ugyanaz a benzin 61,9; mellette egy ESSO, ott 64, tovább egy TEXACO, ott 65 s í. t.) — A szerelő a motort vizsgálgatja, ő se látott ilyen állatot, Eriktől kérdi, hogy ez mire jó, az mire jó. A hűtőfolyadék vezetéke kilyukadt, a porlasztóból hiányzott három csavar. Szépen kiéghetett volna az egész motor, és ott állunk megfürödve. Az egész mulatság 22,90 márkába került. Erik még adott ötöt borravalóul és egy csomag Amiral-cigarettát (az Ágiéból. Ki volt otthon az a marha, aki azt mondta, hogy itt nem fogadnak el borravalót?).

No de hát a Volgát szidni nem szabad, mert Erik személyes sértésnek veszi. Pedig a helyzet az, hogy a kocsi — mármint a régi típusú — a mi vacak útjainkra való, 80—90-sel fut legsimábban és fogyaszt legkevesebbet. 110-nél már rázni kezd, mint a veszett fene, és minden csavarja szertehullik. A nyugati kocsikat általában autópályára, nagy sebességre tervezik, és 100-on fölül fogyasztanak a leggazdaságosabban. Ráadásul a Volgát be kell zsírozni vagy két tucatnyi helyen, a nyugati kocsikat 4-5-ön.

Ennyi elég a Volga dicséretéből, térjünk vissza az autópályára Nürnberg felé. 113S: a belső sávra terelnek, mert a külsőt javítják. Hosszú kocsisor várakozik. Végre indulhatnánk, de az önindító makacskodik. Fülrepesztő tülkölés mögöttünk. Öt perc alatt nyakunkon a bajor tartományi rendőrség (Bayerische Landpolizei). Derült idő, a két rendőrön égszínkék ing és nyakkendő. Erik meg Ági kiszáll baloldalt, mert ki kell rámolni a csomagtartót. Természetesen minden cuccot, mert az indítókar (magyarul: kurbli) legalulra került. Hát itt állunk a bajor autópálya közepén, az úton szétszórva bőröndök, hálózsák, miegymás. Én nyugodtan ülök a hátsó ülés jobboldalán, mert az ajtót lehetetlen kinyitni az elhúzó kocsik miatt, baloldalt meg mennyezetig érő ez-meg-az. Nyugodtan jegyezgetek. Erik káromkodik: — Az isten b

.........meg, te még most is írsz! —

Szerencsére egyik rendőr leállítja a forgalmat, kiszállok, együtt taszítjuk a két tonnát az útpadkára. A kövér őrmester krucifixezik, mint a záporeső, de buzgón nekifeszül ő is. Az útpadkán azután kéri a papírokat (útlevél, hajtási engedély, CASCO). Erik szerencsére megőrizte a javítóvállalat számláját, mutatja. A kövér egyszerűen letegez, és egyszerűen nem hiszi, hogy tudunk németül (mármint Erik). Vendégmunkások vagyunk? — Nem. — Hát akkor? — Megyünk Oslóba.

— Ott akarunk dolgozni? — Nem, meghívtak. (A német vízum tiltja a munkavállalást). — A kövér a hajtási engedély szelvényeit (talon) nézegeti. — Ez mire való?

— Erik, viccesen: — Hát, ha valami csínyt követek el, egyet elvesznek belőle.

23