Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton

Azután szamosháti sváb nótákat daloltam. Középiskolai német tanárunknak ez volt a heppje. Mi meg teli tüdőből fújtuk majd minden órán. II. Rákóczi Ferenc bukása után — akkor telepítették oda őket — csinos dalkészletre tettek szert.

Csak azt nem tudtam, miért megyünk mi most Vásárhelyre. Kiderült az is. Erik, marhára dolgozva magát, azt hiszem, valamirevaló kereseti forrást kihasználatlanul nem hagyott széles e hazában. Ilyképp rendszeres külső munkatársa volt a marosvásárhelyi rádiónak is, és most két hónapra előre beolvasta szövegeit. Kingáéknál vártam meg. Remekül szórakoztam: rokonok érkeztek, valamely családi ünnep alkalmából, nem tudom, Kinga vagy Attila rokonai voltak-e, de mindegy. Az egyik hölgy az ászpárátuszról forcírozott báj csevegést, majd az ablakhoz állva (negyedik emelet) kijelentette, hogy térviszonya van. (Oslóban élveztem ezt a stílust legközelebb. F.-éknél ebédeltünk. A háziasszony ilyeneket mondott: ha a négereknek szabadlábat adnak Amerikában, akkor ott ötven év múlva mindennek vége. Meg hogy a mélyhűtött véresben megfagynak a kalóriák meg a vitaminok. Aztán! — Az a Gérard Philipe is milyen nagy kommunista volt, de meg is verte az Isten, úgy esett össze az utcán. — Szegény Gérard Philipe.)

Erikék estefelé érkeztek meg. Miután némely szendvicseken kipróbáltam Attila Nyugatról hozott keleti fűszereit, Kingával meghúzódtunk egy sarokban, és csöndesen danolászni kezdtünk. Népdalokat. Nemsokára csatlakozott hozzánk Ági is, azzal a nótával, hogy aszongya: „Nincsen pénzem a vonatra, Se szeretőm, aki hazahozatna”, mire bevonultunk a belső szobába, és főpróbát tartottunk, bár akkor még sejtelmünk sem volt, hány ilyen népdalestet fogunk rögtönözni Európa különböző szobáiban. Fél kettőre értünk szállásunkra, Erik bújában még megivott néhány deci kisüstit, kárpótlásul az addigi aszályért (autóvezetés), úgyhogy másnap csak délre vergődtünk át, úton Oslo felé, Kolozsvárra. Hogy megőrizzem jó erkölcseimet a hosszadalmas búcsúzkodásoktól, félórára beültem a COLA nevezetű művészkávéházba. Akkor még forgalmas volt, és harminc perc alatt megfordult benne mindenki, akitől elbúcsúzni illett, aztán mehettem azokhoz, akiktől érdemes. Mindenesetre tízkor már ágyban voltam, mert az útiterv szerint hajnali kilenckor indulandunk. Hát nem indultunk. Az indulások kálváriájának első stációja volt Kolozsvár. Erik ugyanis nem követte bölcs példámat (1. pofafürdő címszó alatt, COLA), és beléveszett a nagy éjszakába, alig öt órát aludt. Kilenckor még senki sehol. Telefonáltam Kányádinak, tud-e valamit elveszett úrvezetőnkről (ígérte, hogy oda is fölnéz); nem tudott. Fél tízkor került össze a karaván. Határozatba tétetett, miszerint külországokban úgy rendezendő, hogy indulás előtti éjszakán egy szálláson alszunk. Elméletben szép volt; gyakorlatilag azt jelentette, hogy én hajnalban már kukorékoltam (általában hétkor), de Ágival és Erikkel nem lehetett szóba állni, amíg egy-egy félliter kávét meg nem ittak. Erik még azután is beszámíthatatlan-forma volt másfél-két órán át. Olyankor fogtam magam, és reggeli után (rászoktam a reggelizésre is!) elmentem csatangolni a városba. Bambergbe, Göttingába vagy amit akartok. Végül, nagy későre és nagy nehezen, sikerült folyamatba jönnünk, úgyhogy legtöbbször későn érkeztünk a következő stációra. Későn a fogadkozásokhoz képest („Korán indulni, korán odaérni”), mert Erik farkasvak (én is, de legalább nem dicsekszem vele. Azazhogy nem vezetek. — Mellesleg: Göttingában tudtam meg a farkasvakság román nevét: orbul gainilor. Hiába, egyetemi város).

Tehát fél tízkor indultunk, tizenkettőkor érkeztünk Nagyváradra. Erik cigarettáról cigarettára gyújtott. (Gyújtatott Ágival.) — Váradon ebéd és utolsó —

7